Szamárcsipke (dedikált példány)

Fülszöveg

Joó József 1948-ban született, újságíró, lapszerkesztő, és ez a nyolcadik önálló könyve. Három verseskötet (Bódoganya, Szívem titokban hűsé-geskedik. Hosszú vizeken) és négy karikatúra-összeállítás (Üsse kö!. Innen szép nyerni, Lobbyrintus, Hárem a magyar igazság) után a mostani prózája meglepetést válthat ki az olvasókból. A sajátos hangú és világú szerző új kötetében olyan ismeretlen emberekről szól, akik nagyok és nyomorultak voltak azon a maradék kis földön — Európa legközepén —amit a sors adott nekik.
Nem tudok többé úgy bemenni az Angyalmajorba, ahogy valamikor szerettem; vajon mi van ott, ahol az út az öblös magtárnál végződik? Az emlék mindig csak elködlő béresudvar, fakult fotográfiákon hosszú cselédház, marhaistálló, kenderszín hajú csírások, betemetett kút a vadgesztenyefák hirtelen megnyúló gyertyabugái alatt. Mi volt, mi nem volt? És így-e? Megyek a kiszorulók földjére, ahová annyiszor mentem, legutóbb tavalyelőtt, szőlőjövéskor, aztán mákvirágzás után, aztán még... Tovább

Fülszöveg

Joó József 1948-ban született, újságíró, lapszerkesztő, és ez a nyolcadik önálló könyve. Három verseskötet (Bódoganya, Szívem titokban hűsé-geskedik. Hosszú vizeken) és négy karikatúra-összeállítás (Üsse kö!. Innen szép nyerni, Lobbyrintus, Hárem a magyar igazság) után a mostani prózája meglepetést válthat ki az olvasókból. A sajátos hangú és világú szerző új kötetében olyan ismeretlen emberekről szól, akik nagyok és nyomorultak voltak azon a maradék kis földön — Európa legközepén —amit a sors adott nekik.
Nem tudok többé úgy bemenni az Angyalmajorba, ahogy valamikor szerettem; vajon mi van ott, ahol az út az öblös magtárnál végződik? Az emlék mindig csak elködlő béresudvar, fakult fotográfiákon hosszú cselédház, marhaistálló, kenderszín hajú csírások, betemetett kút a vadgesztenyefák hirtelen megnyúló gyertyabugái alatt. Mi volt, mi nem volt? És így-e? Megyek a kiszorulók földjére, ahová annyiszor mentem, legutóbb tavalyelőtt, szőlőjövéskor, aztán mákvirágzás után, aztán még egyszer, a nyár végén oda, ahol Pataki Borbála megszületett és felnőtt, ahol én is laktam és nem laktam. Szóról szóra, betűről betűre jön elő a vallomás, belém hasít, ami az eszembe jut — úgy mondta ezt a varjú-nyomos arcú öregasszony, mintha másnaptól elmaradna minden, a világ kiperegne az emlékezetéből, csalárdságok és vágyakozások, napszarvasok, Donnababa, a vasasszájú ló, aztán Zsiga, aki harmonikáján azt a dalt próbálgatta, amelyet már félig-meddig elfelejtett, tehén tőgyét kiszívó lepke, feljövő hold, a nyúl szelleme, egy tál lencséért eladott szántók és rétek, őrszavak, futamodó tüzes kocsi szirénája. írta később, megesőzött az idő, a víz megnőtt, a borz megint leszopta a szőlőt. Utolsó levelének sorai december huszadikán: elsirattam a majort, elsirattam magunkat, rólam el ne feledkezzen, boldog ünnepeket. Aztán Borbála elment. Borbála nincs itt, most már hasonlatos egy réges-régi gyönyörű fényképhez — az alkotó nevét nem tudom —, arcát őszi eső rajzolja le, füstölgő fű; újra ott vagyok megáradott álmokban és valóságos időkben: az egész szeszélyes egymásutánban kavarog, egymásra hull, összeég vagy szétszóródik nyomtalanul.
I r

1,
I Vissza