Számadás

Előszó

Amikor az ember - jeles évfordulók alkalmával, jelen esetben 75 év után - számadást készít, riadtan tekint végig a nyomokon, amit hátrahagy maga után. A riadalom oka jelen esetben az, hogy kiderül: ez az „életmű" talán nem is egyetlen személy műve. Mert elindul a 60-as években az akkor aktuális tömeges lakásépítési feladatok köréből, először sikeres tervpályázatokkal szerez nevet magának, rájön, hogy a strukturalizmus szemlélete és módszertana áll hozzá a legközelebb, lenyűgözi az általános rendszerelmélet, aminek alapján egy tervezéselméleti modellt is felállít, aztán elkezd foglalkozni a 20. század urbanisztikai gondolkodásának „útvesztőivel", ami egy sikeres könyv megírásához vezet, majd váratlanul fejest ugrik a hazai, elsősorban az alföldi települési hagyományok világába, tipológiákat állít össze, Hamvas Béla nyomán „felfedezi" a genius loci jelentőségét és akaratlanul is alkalmazza azt a módszert, amit napjainkban promenadológiának, sétatudománynak hívnak, elkötelezi magát a tradicionális szellemi és környezeti értékek mellett, ennek jegyében számos előadást tart az egyetemen belül és kívül is, de rehabilitációs terveket is készít, majd újabb fejesugrás következik az építészeti térelméletbe, ami egy városépítészeti alaktanban ölt testet. És hálásan veszi könyvének méltatása során a pontos megfogalmazást, miszerint „az urbanisztika ... a szavakban feloldozott dolgok kompozitumát teremti meg annak érdekében, hogy kitöltse a rend és a káosz, vagyis az archicittá és a telecittá közötti szakadékot." A méltató ráhibázott, hogy a szerző egész életében a valóság rejtett, mégis állandóan jelen lévő középpontját keresi, miközben „szavakkal pótlódik az, ami tárgyakkal és terekkel már pótolhatatlan. Ha létezik történelmi küldetése az urbanisztikának, akkor ez az, vagyis az, hogy válságdiszciplínaként hézagkitöltő - középpótlék legyen."
A számadás jelen esetben a szakmai életút hézagos dokumentálása mellett szubjektív, személyes jellegű önvallomásra is vetemedik, mert úgy érzi, hogy ez a kettő: a középpontkeresés étosza a szakmai élet „útvesztőiben", valamint e középpont, mint világnézeti elkötelezettség hitvallás-szerű megvallása egymástól nem választhatók el, sőt, talán feltételezik egymást. Mert ami a keresés során „középpótlék"-nak tűnik, arról kiderülhet, hogy valódi. És előfordulhat, hogy ez a valami egy látomás formájában ráveszi, hogy foglalkozzon vele. Ez volt az egyszarvú jelenése. És talán nem véletlen, hogy a kötetet a szerző belső kényszernek engedve a fiainak címzett parainesisszel, majd szülei képével és egy-egy ikonszerű elégiával zárja. Mert nem vagyunk elszigetelt egyedek; sorsunk mélyen gyökerezik az elődökben és folytatódik az utódokban, a szülőföld és a nyelv ízében és kultúrájában, a jelenkor minden terhében és szellemi vonulataiban, valamint a kollégákban és barátokban, akik nélkül nincs miről számot adni. Vissza