Szállóigék, szólásmódok

Előszó

Kertész Manó Szokásmondások c. nagybecsű munkájában összefoglalta a magyar szóláskutatásnak azokat a biztos, vagy legalább is több-kevesebb valószínűséggel elfogadhatónak látszó eredményeit, melyeket művelődéstörténeti vonatkozású szólásainkról részben az ő buzgó fáradozása derített fel, részben más nyelvészeink nem kevésbbé értékes munkálkodása. Könyvének gazdag és szerfölött tanulságos anyagát tizenöt tárgyi csoportban rendezte el. Az egyes csoportokban aztán a nyelvi megnyilatkozásoknak a régi idők életviszonyaival való kapcsolataiból nagyon érdekesen magyarázta meg számos, legtöbbnyire még ma is élő, de származását illetőleg vagy teljesen elhomályosult, vagy csak nem eléggé érthető szólásunknak, kifejezésünknek és szavunknak az eredetét.
Az említett derék mű jeles tudású szerzőjének imént vázolt módszeres eljárása kétségkívül igen helyes. Szokásmondásainknak mindeddig legnagyobb érdemű búvárlója, Tolnai Vilmos szintén nem az egyes elszigetelt szólásoknak, hanem az egybetartozó szóláscsoportoknak együttes vizsgálatát tűzte ki célul a szólásfejtő kutatás elé. Szerinte ugyanis «valamint a történeti nyelvtudomány célját nem közelíti meg elszigetelt egyes szavak megfejtése, hanem csupán egész fogalmi körök, egybetartozó tárgyi, művelődéstörténeti csoportok megállapítása, úgy csakis teljes szóláscsoportok magyarázata szolgáltatja [olv. szolgálhatja] az egy nyelvet beszélő nemzet múltjának ismeretét« (MNy. V, 197). Azt hiszem, hogy ezzel az elvi felfogással bátran egyetérthet minden kutató. Vissza