Szakadékok (dedikált példány)

Fülszöveg

Ha összevetjük Stendhal és Hugo beszámolóját a waterloo-i csatáról, két írói módszert és magatartást érhetünk tetten, az ellentét felfokozó ereje okán majdnem képletszerű tisztaságban. A pármai kolostor hőse, Fabrice del Dongo, a XIX. sz. legvéresebb ütközetéből csak részleteket lát: "Legelőször is egy jószívű markotányosnőt, aki pompás lovat szerez neki... Azután egy rétet, mellette egy kicsi erdőt, majd egy halottat... Hogy önmagának is bebizonyítsa bátorságát, leszáll lováról, és megszorítja a halott kezét..."
Csodálkozik, milyen furcsán szántják fel errefelé a földet, később rájön, ágyúgolyók szabdalták fel. Ekkor a hatalmas rét egyik sarkán négy tábornok vágtat át, mögöttük huszárok, és kíséretük. Hősünk velük tart. Véletlenül megtudja, hogy Ney marsallhoz csapódott. Golyók süvítenek, ütegek fehér füstje gomolyog. Udvariasan megkérdi az egyik huszártól: - Uram, most először vagyok csatában. Mondja, igazi csata ez?...
Egy vízzel telt, széles árokhoz kerülnek, hősünk felhevülten, lovastól beleugrik, a víz magasra freccsen. Az egyik tábornok csuromvizesen káromkodik: - Az ördög vigyen el, buta taknyos!... Az egyik marsall alól kilövik a lovát, s a kísérethez tartozó huszárok gyanútlan hősünket a földre lökik, a lovát átadják a marsallnak, és továbbállnak... Ágyúdörgés, nagyon sok halott. Előrenyomuló vörös kabátos angolok, hátráló franciák... Már-már összerogy a fáradtságtól; s ekkor ismét találkozik a reggeli markotányosnővel. - Hát megkerültél, kisfiam? És a szép lovaddal mi lett? - Este van. Az asszony felveszi hősünket kétkerekű kocsijára, és kikocognak a waterloo-i csatából...
Csupa részlet. Apró vonások. Már-már irónia. Hol volt, miben vett részt?... És mégis.... Az egész fejezet a leghatalmasbb szorítás. A világ elmozdult a helyéről - és összekoccanó molekulák félelmetes hangjait halljuk. Az összetört rendet, a szétloccsant emberséget, a levetkőztetett hitet...
Bezzeg Victor Hugo Waterloo-ja egészen más világ... Évtizedek múlva bejárja a csatateret, és harsány szóval elmagyarázza - nekünk, olvasóinak - Waterloo jelentőségét. Kiteríti előttünk a katonai térképet, felépíti nekünk és velünk Napóleon haditervét. Milyen hatalmas tabló! És mindig az egészet látjuk.
Az egészet - és külön-külön, nevükön szólítva a döntő részleteket. Hougoment ellenállását, Bauduin halálát, az esőtől feláztatott földeken Napóleon ágyúinak elakadását, a Braine- l'Allaeud ellen való felvonulás haszontalanságát. Ney rossz taktikáját, Quiot visszaszorítását, a Genappe és Bruxelles közötti úton az angol torlasz irtózatos golyózáporát, a beszorult Marcognet-hadosztály gyászos végét, Grouchy csapatainak késését, az ohaini fennsíkon a Duboisdandár szörnyű pusztulását s végül a poroszok szerencsés, gyors vonulását, a csatát eldöntő Blücher megjelenését és kegyelemtüzét.
"Nem tagadom, engem mindig Stendhal módszere vonzott" - vallja Illés Endre. De a részletekből ezúttal is félelmetesen hiteles és teljes korkép áll össze; egyszerre intenzív és extenzív, s a részletek ábrázolásának irodalmi természetrajza folytán; jelképes erejű, az emberi sors törvényszerűségeit s a társadalmi folyamatok irányát, összefüggését is kifejezni képes. Önmagában teljes világ, életművét mégis a belső rímeknek az a kivételes művészete teszi, mely a kötetet összekapcsolja a Szigorlat-tal, Illés Endre összegyűjtött elbeszéléseinek első kötetével. Vissza