Uj Idők 1939. május 7.

Előszó

Nyolc esztendőn át hiányzott az életemből. Hiányzott sok más is, csak az értelmem lassanként megbirkózott a sóvárgásokkal. Tudtam felejteni a kiilső élet hiányait. Összeszorított ajakkal kínlódtam a belső bánatokkal. De minden ki f osztottságom rámszakadt, mikor az első tavaszi sugár végigsimította a szemközti házak megfeketiilt falait.
Mert valahonnan néha-néha bedobott a szél egy niaroknyi földszagot. Kövek között meghonosodott madarak fáradt pittyegése is felhallatszott olykor a bérkaszárnyákba. De, mire örülni tudtam volna, már minden elmaradt. Sietősen kibontakoztak a csenevész bokrok. Vén leveleket hajtottak a porlepte fák. Mikor feleszméltem, már itt is volt a gyötrelmes melegű, pesti nyár.
Nyolc esztendeig fakult öntudatomban az igazi tavasz utáni vágy. Nem mámorított meg a csípős szél, csak fáradtabb lettem tőle, csak kevesebb örömmel dolgoztam ilyenkor. De annyi mindent magam mögött hagytam már, hogy belém idegződött lemondással el akartam némítani a tavasz hívogató szavát is. Mert a rabló élet kegyes is volt hozzám. Egyik kezével nagy értékeket vett el tőlem, de a másikkal ajándékokat is adott. S nem akartam a mellettem élő kedvesek békességét teljesíthetetlen vágyakkal feldúlni.
De, úgy látszik, az egymást megértő emberek lelke a legtökéletesebb mikrofon. Hiába hallgattam. Kimondott szóvá változott a röpke napsugár elé tartott vágyó arcom. Esengő könyörgéssé nőtt, ha beleszagoltam a földpárát hordozó szélhullámba. S mielőtt okát tudtam volna, a szeretet egyszerre, csak kiszabadított kőbörtönömből. Elköltöztünk. S szemközt velünk nem emelkedik bérkaszárnya. Kopár fák ágai felett már télen át is csodákat varázsol ablakunk alatt a hó és zúzmara. Tiszta estéken nekünk gyullad ki minden fény a budai oldalon. A Gellérthegytől kezdve a Hármashatárhegyig minden csúcsról nekünk mesél a szűzen maradt hó. Félkörben elébünk borul a nagy, szabad természet.

Vissza