Magyarország gabonában, kenyérben:

Előszó

Tihanyban, - ahol első fennmaradt nyelvemlékünk, az apátság alapítólevele készült 1055-ben, amelyben felsorolják a szántóföldeket, majd az adománylevelekben szántóvetőket, molnárokat, pékeket, halászokat, csikósokat stb. említenek-, felejthetetlen látvány volt jó három évtizeddel ezelőtt az őskori földvár sáncán belül, - az izzó nyári napfényben -, aranylóan hullámzó árpavetés. Az Óvár mellett, az aratásra váró gabonatábla felett a levegő remegett, majd a vetésből hirtelen egy gyönyörű szarvas ugrott elő, s futott át a sáncon a zöldelő bokrok közé. Az egész jelenet szinte egy letűnő, ősi aranykor hangulatát árasztotta. Másfél évtizeddel később a vadrózsabokrokkal borított domboldalnak nagyobb részét már pompás, - gyakran emeletes -, nyaralókkal építették be, de ez a kép is csak az első tekintetre tűnt idegennek. Körültekintve a tájon, majd a Balaton felé nézve lassan egy modern magyar mediterrán táj képe bontakozott ki a szemünk előtt. Szinte olyan érzés keletkezett bennünk, hogy történelmünknek megint egy új lapja, új fejezete kezdődött. A különös érzés mellett megnyugtató volt, hogy a Balaton nem látszott kisebbnek, a félsziget belső síkságát nem árasztották el, a dombokat nem hordták el. Maradt még őstáj elég.
Sokat kellett gyalogolni a lekaszálatlan, mégis szénaillatot árasztó réteken át vezető országúton a közelinek látszó, fehér templomromokig, miközben az eső nagy cseppekben megeredt. Vissza