Előszó
Alig van ember, a ki soha ne jutna olyan helyzetbe, hogy nem csupán levélírás céljából kell tollat fognia, hanem a közönséggel is kell valamit közölnie. Attól a polgártársunktól kezdve, a kinek...
Tovább
Előszó
Alig van ember, a ki soha ne jutna olyan helyzetbe, hogy nem csupán levélírás céljából kell tollat fognia, hanem a közönséggel is kell valamit közölnie. Attól a polgártársunktól kezdve, a kinek elveszett a kis kutyája s e drága jószág visszahozatalára az újság utján serkenti a becsületes megtalálót, „közéletünk önzetlen harcosáig", a ki a sajtóban is szeret hozzászólni minden „közügyhöz", melyhez neki tulajdonképpen semmi köze, - az emberek csaknem minden kategóriája, s e kategóriáknak csaknem minden tagja ir a nyomda számára is, hol sűrűbben, hol ritkábban, hol többet, hol kevesebbet. És a mily sokan vannak, a kik irnak, olyan kevesen értenek az iráshoz.
A legritkább eset, ha irni tud olyan valaki, a kinek nem kenyere az irás.
Ez nagyon goromba állítás ugyan, de legalább is oly igaz, mint a mily goromba. S hogy megengeszteljük azokat, kik a sértést magukra veszik, mert elvégre lehet olyan ember, a ki elhiszi önmagáról, hogy nem tud irni, sietve hozzátesszük, hogy sajnos, a kiknek kenyerük az irás, még azok között is igen sokan vannak, a kik nem tudnak irni, vagy legalább nem eléggé tudnak irni. Mert igen sok foka van annak a létrának, a melyen az irás mesterségének tökéletes megtanulásáig lejuthatunk...
Vissza