Szabó Dezső regényköltészete

Előszó

A mult század második felében Kemény Zsigmond halála után, a magyar szépprózai elbeszélés uralkodó irányait Jókai és Mikszáth regény- és elbeszélő-költészete szinte egyedülállóan szabta meg. Jókai egy romantikusan eszményítő álomvilágban, Mikszáth a realizmusnak fínoman ecsetelő művészetével, mindketten a mese érdekességével, az előadás bájával és lelkünkhöz közelállóan magyar néphagyományok talaján fakadt magyar élet rajzával gyönyörködtették gondolatvilágunkat. Ez a nyugalmas derű pompásan illett e szép, a történelem által ferencjózsefinek nevezett kor hangulatához, és egészével méltóan csatlakozott a XIX. század nagy magyar remekíróinak irodalmához. Ebben az irányban nőttek naggyá Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc és követői közül pl. Krudy Gyula. A harmóniát csak a század nyolcvanas éveiben zavarta meg egy kis csoprot naturalizmusra hajlása. Tolnai Lajos a kisváros kisszerű bonyodalmaiba keveredve, kulcsregényekkel tükrözte a naturalizmus közeledtét. A század végén Zolának hatása Bródy Sándorban és kevés társában csak annyit ártott a hagyományoknak, hogy a közönség ízlését elsekélyesítette és a sikamlósságot a magyar irodalomban meghonosítani próbálta. Nagy egészében azonban mindenki, sőt még a maga útjait járó Ambrus Zoltán is Jókaitól indult el.
A nagy események az emberi gondolkodás módjában és ízlésében nagy változásokat idéztek elő. A világháború és a következő forradalmak nálunk is megrázkódtatták az írók és olvasók lelkületét. Új, töretlen utakon, új eszmék hirdetői tűnnek fel, irodalmi forradalmárok, akiknek igaz értékét csak egy-két évtized leszűrt tapasztalata tudja majd megszabni. Eladdig a hirtelen feltűnésük által keltett hódolat gyakran héroszokat lát mindazokban, akik nem taposott utakat járnak, vagy pedig ellenkezőleg, a régi hagyományokhoz ragaszkodók lenézik és semmire sem becsülik a forma iránytörést, vagy legalábbis az újításokkal ellenségesen állnak szemben. Vissza