Az elsodort falu I-III.

Előszó

Ezt az előszót nem panasz és nem szemrehányás diktálta. Semmi okom a panaszra, semmi jogom a szemrehányásra. Ez a regény akkor jelent meg, mikor kegyetlen napok hozzám: megszenvedett legbensőbb mondanivalómhoz ostorozták fajomat. Én voltam a hátba döfött faj ajakáról kitört jaj s a magyarság megismerte saját megsebzett életét e regényben. A sötét napok egyetlen világossága volt az, mikor láttam, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegéből: egyszerű székely katonák, művészgyerekek, papok, tudós professzorok, forradalmárok és konzervatívek, hívők és tagadók a megtalált evangélium ujjongásával vitték szét e könyvet. Az egész forradalomnak hazudott szíriai uralom alatt ez volt az egyetlen igazi forradalom: ez volt a magyar forradalom, merész, győzedelmes, és többé meg nem állítható.
De igen sok kifogás is tétetett regényem ellen, még pedig egészen jóhiszemű emberek részéről is. Kritikai életünk teljes hiánya magával hozta, hogy legjobb indulatú irodalmi embereinknek sem fejlődhetett ki elég széles horizontja a művészet új, merészebb megnyilatkozásai számára s az irodalmi megszokottságok s rég betanult szabályok valóságos gépies uralomra jutnak az esztétikai értékelésnél. Azonkívül tanár sem lehet egészen bűntelenül az ember, nálunk pedig az a kritika is, ami voltaképpen nincs, a tanárok kezében van. Az esztétikai értékelés első és elmaradhatatlan alapja a mű teljes átélése. Hagyni elsodortatni magunkat a szépség élő zuhatagától, hogy a mű forró vérünk, gondolkozó agyunk, jó kedvünk és felpattant stigmáink legyen és mi ne legyünk többé, hanem legyünk a mű megtágított, hemzsegő, rohanó élete. Ehhez az odaadáshoz, énünknek e diadalmas metamorfózisához szükséges, hogy megmaradjon bennünk valami a szépségre éhes örök gyermekből. A tanárság rendszerint éppen ezt a gyermeket öli meg az emberben. A katedra méltósága egy minden percben ható terheltség lesz lelkében, s tudatában mindig ott van a félelem, hogy el ne felejtse a kétharmadot vagy háromnegyedet odajegyezni a mű egyes mozzanatainál. Ebben látja esztétikai élete elhivatását, saját jelentőségét. Természetes, hogy ez a lelki sajátosság éppen az esztétikai értékelés egyetlen igazi alapját teszi lehetetlenné, az átélést, hogy a mű vérünknek, húsunknak, idegeinknek, sejtjeink mély világának veleáradó élete legyen. Mindez nem kifogás, csak megállapítás, a tanárok azért igen derék emberek, a világ lényegesen csonka lenne nélkülük. Vissza