Szabó Dezső

Előszó

Mi már csak az öregedő Szabó Dezsőt ismertük a harmincas évek végén. Akkoriban már oldódott körülötte az a példátlan vesztegzár, melyet egy jó évtizeddel előbb ellenségei vontak köréje. A magyar élet jobb- és baloldali hatalmasai, megtorlásként, elvettek tőle mindent, amit írótól
ellehet venni: nyilvánosságot, babért, még a betévő falatot is. Ereje teljében élve akarták eltemetni. Gyöngébb idegzetű ember talán bele is rokkant volna, ő azonban töretlenül, királyi gőggel jött elő száműzetéséből.
Hatvan körül járt már, de még mindig robusztus ember volt: erős csontozaton nehéz, egy kissé már pohosodó, öles termet. Talán csak keze és lábafeje volt kisebb, mint termetéhez illett volna. A vastag, rövid nyakon, melyet még rövidebbé tett a régimódi magas gallér, szép szabályos koponya ült. Haját oly rövidre nyírva viselte, mint a mai
amerikai fiatalok; tar volt e hatalmas fej, csak középen, a homlok fölött, maradt egy vékonyka deres tincs, római módra inkább előre, mint oldalt simítva. E dísztelen hajviselet csak növelte amúgy is nagy, kitelt arcát; szeme kéken világított ki belőle, de szája kissé megereszkedve már lebigygyedt. S ha beszélt, az ember megütközve vette észre, hogy szinte valamennyi foga hiányzik. Mintha agyarai lettek volna, csak két kilazult nagy fog ütközött ki szája két szögletén, ami sokszor támadó jelleget adott arcának. Hangjával úgy tudott bánni, mint egy nagy színész. Szép kereken ejtette a szót, csak az r betűket kissé raccsolva ropogtatta. Mindig lassan, nyomatékkal, patétikusan beszélt, széles karlejtéssel kísérve. Ha indulatba jött, ami gyakran megesett nála, szép bölény fejét leszegte, tokája megtüremlett, szemébe fehérlő fény gyűlt, tenyerei fölröppentek s úgy dörgött. Vissza