Szabaduló asszonyok

Előszó

Kilencszáznegyvenötben történt, Westfáliában, közel a holland határhoz, hogy nyolcszáz fogolynőt a német birodalom belseje felé hajtattak, a nyugat felől közeledő amerikai hadsereg elől. Menetelni csak éjszaka lehetett, mert napközben az ilyen ötös sorokban tekergő hosszú kígyó az országúton biztos célpontja lett volna a támadó repülőrajoknak.
Április harmincadika, húsvét szombatja. Teliholdat kerget a szél tépett felhők között. Ha a hold a felhők mögött vágtat, akkor sem sötét az éjszaka, a szemhatár körül világos; vörösen izzó fények repülnek az ég felé ágyúk sötétbe vesző torkából és sikítva éneklő madarak zuhannak a földre, hogy széjjel szakítsák. A tűztől, amit a föld okád, ettől világos körben az ég. A holdtól, ha előbukkan, szelíden lesznek világosak a kopasz fák, rejtőző bokrok az árkok mélyén, a réteken keresztülszaladó, erre-arra cikázó, megzavart nyulak. No meg a fogoly nők, amint egymás nyomába, elcsigázott testüknek meggyötört párájába lépnek.
Ha rájuk világít a hold, akkor se tudhatja senki, hogy miféle szerzet ez a bukdácsoló csapat, semmi sem árulója rajtuk, hogy férfiak, vagy nők. Az olajfoltos kezeslábas gyári munkást mutat. Fejükön rongyokból varrott hegyes sapka, hátukon bugyorban kevés kenyér. A bugyor alatt sárga kereszt, olaj festékkel a hátukra kenve. Felső vége a nyakuknál kezdődik, alsó vége a nadrágot éri. Vízszintes vonala a két vállat nyomja. Nem lemosható és le sem vethető, mert a kezeslábas alatt a szakadt ruhának ugyanaz a dísze és a ruha alatt az ingen is pecsét és ha az inget leveted, akkor sem menekülsz, mert a karodba be van égetve a szám és ha a karodon nem lenne a szám, akkor se lehetnél olyan, mint a többi, mert nemrég még kopasz volt a fejed és most olyan a hajad, mint a kamasz fiúé, akinek sörtéjével nem bír a kefe. Vissza