Előszó
A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony gallyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég...
Tovább
Előszó
A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt vékony gallyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végigsuhan az erdőn, a jégcsapos lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó ólomszínű felhők közül előbukkanik néha a telehold, s aztán, mintha elég volna neki, amit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkísértet mögé elrejtőzni: az a zúgó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.
Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy lovascsapat. A lovagok hosszú sörényű, apró paripái aláhajlott nyakkal szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú, hátravetett dárdáikról felismerni a doni kozákokat.
Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elöl kettős őrszem, felvont karabéllyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyú hat lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyú, a rajta ülő tüzérekkel. Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hatlovas ágyú - de már ezen az ágyúcső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá kötve. A két keze odaláncolva a laféta koronglyukához, a két lába alácsügg, s barázdát húz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig takarva). Az emberalak feje hátra van szegezve,, s mikor egyszer-egyszer kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arcot, amiről minden szőr le van vágva, vagy talán letépve, haja nincs már, ajka és szemei nyitvák. Egy durva lópokróc van rávetve és alája dugva, aminek az egyik csücskéje alácsügg a hóba.
Vissza