Előszó
Versmögöttiség éppugy van, mint tudatalattiság. Kérdés csupán az, hogy jön-e valaki, akit a tudatalatti, illetve költő, akit a versmögötti érdekel ?
A lélektanban főszerepet kapott a tudatalatti,...
Tovább
Előszó
Versmögöttiség éppugy van, mint tudatalattiság. Kérdés csupán az, hogy jön-e valaki, akit a tudatalatti, illetve költő, akit a versmögötti érdekel ?
A lélektanban főszerepet kapott a tudatalatti, a költészetben egyelőre a megalkotóján kivül senkit sem foglalkoztat a versmögötti.
Versmögöttiség kétféle lehet.
1.,A vers keletkezésének benső okai avagy
2.,külső körülmények, amelyek megirására ösztönözték a költőt.
Minden versnek tehát története van. Ez a történet lehet a verstől függetlenül, önmagában is érdekes, sőt bonyodalmas, de lehet apró árnyalat, szinfolt csupán. Az eljárást, /hogy valaki verseinek történetét megirja/, bátran oknyomozó költészetnek nevezhetjük. Az irodalom ugyan nem adta jelet, hogy szükségét érzi ennek az uj műfajnak, ám a történelem is bizonyára vigyorog, amikor emberöltők távlatából okait kutatják. Ahogy a történelemből nem okult az emberiség, /hiszen akkor Hitler soha nem jutott volna hatalomra s az atombomba sem fenyegetné a világot,/ ugyanígy a költőnk a költészeten nem segit ez az egyéni felfogás és eredetieskedő forma. "A közönség jó verset vár, nem versek történeteit." - mondá valamelyik kritikusom. Szerintem a közönség semmilyen verset nem vár, hanem a költő a közönség kérése nélkül irja önmaga örömére-bujára, de sem önmagán, sem az emberiségen nem segit vele. A versírás nem búzatermelés, nem közszükségleti cikkek gyártása. De szép. Szép annak, akit érdekel, akinek megmutatkozik s ilyen értelemben szépnek, érdekesnek kell lennie annak is, ami mögötte van.
Vissza