Solfége I.

Előszó

BEVEZETÉS.

A zene az emberi lélek kedélyhullámzásaiból fakadt. Eredete az ősember keletkezésének idejébe esik; az emberi indulatok (öröm, bánat, fájdalom stb.) hangokban való kifejezésre juttatása csaknem természeti törvény erejével mutatkozik már az emberiség bölcsőjénél. A zene iránti hajlam szinte kivétel nélkül úgyszólván ösztönné erősül az emberben s maga a természet gondoskodik az emberi szervezet alkotásánál a hangszerv azon sajátságáról, mely azt zenei megnyilatkozásra alkalmassá teszi.
Sok ezer esztendő folyamán az ember veleszületett zenei érzéke a zenét a hangok művészetévé fejlesztette s ma is kétségkivül a zeneművészet az, mely őseredeténél fogva legközelebb áll az emberekhez az összes művészetek között.
Keletkezésétől fogva két őseleme van a zenének és pedig a ritmus és a dallam, vagy melódia. A ritmus a hosszabb-rövidebb tartamú hangok és azok váltakozásának időbeli szabályozottsága; a dallam pedig a különböző magasságú hangok sorozatos elhelyezkedése bizonyos szabályok rendje szerint. A zeneművészet ezredévekre terjedő fejlődése folyamán egy új elem társult a két előbb említett alkotó tényezőhöz: az összhang vagy harmónia, ami szorosan véve több - legalább három különböző magasságú - hangnak egyidőben való együtthangzását jelenti. E három tényező részarányos összehatása szolgáltatja már évszázadok óta a művészi zenét s a mai értelemben vett zene - bár művészi eszközeiben rendkivüli gazdagsággal rendelkezik, ugyancsak nem nélkülözheti ez alkotó elemek egyikét sem. Vissza