Az őrnagy hazatér

Fülszöveg

A háromszékiek az élő emlékezés fonalát generációról generációra hagyományozva áthúzták másfélszázados történelmünkön. Erdély hányatott sorsa, a Bach-korszak terrorja, majd a szabadságharcos múltat pusztító idők sem tudták a forradalom eszméitől az itt élőket eltéríteni, sőt, ha a tárgyi emlékeket igyekeztek is tönkretenni, szobrokat döntöttek le, emléktáblákat, sírhelyeket gyaláztak meg, a dacos ellenállás következménye volt, hogy még makacsabbul kapaszkodott történelmének szabadság- és nemzetépítő fordulópontjaihoz a háromszékiek jelesebbje.
Az 1969-es kiegyezés után az első világháborúig múzeumi gyűjteményekben őrzik a szabadságharcos emlékanyagot, számos szobrot, emlékművet emelnek, emléktáblákat avatnak. Trianon után szobor- és múzeumpusztító esztendők következnek. Az emlékeket csak a családokban, baráti körökben dédelgethetik, a közéleti fű alatt rejtegethetik, de ahogy erre lehetőség adódik, az idegen uralom fojtogató abroncsait lepattintják, s kezdődik előről az emlékállítás sziszifuszi munkája. Vannak olyan emlékművek, amelyeket többször is elpusztítottak.
E sorok írójának megadatott, hogy munkatársaival a hatvanas évek végén, a hetvenes esztendők elején, majd a '89-es romániai fordulat után, a lakosság mindenkori segítőkészségét igénybe véve az 1848/49-es eseményeket idéző szobrokat, emléktáblákat, emlékműveket állíttassanak vissza, új alkotások létrejöttét ösztönözzék, hagyományőrző művelődési egyesületeket alapítsanak Háromszéken.
Ezekről a szoborállító időkről és eseményekről szól ez a krónika. Vissza