A csodavárók I-II.

Előszó

Több, mint egy tucat kisebb-nagyobb elbeszélés után most a Csodavárók című háromkötetes regényt adom az olvasó kezébe. Író és olvasó egymáshoz való kapcsolata olyan, mint a szerelmeseké. Sohasem állanak egymás mellett, mindig egymással szemben; sokszor összeszaladnak s pillanatokig azt hiszik, hogy tökéletesen átömlött egymásba a lelkük. Máskor megdöbbenve néznek maguk elé: Úristen, ki ez az ember és mit akar tőlem? Író és olvasó néha azt hiszik, hogy ismerik egymást; ám egy új könyv alkalmával már nem értik egymást; ám egy új könyv alkalmával már nem értik egymás szavát s kiderül, hogy azelőtt is mindent félreértettek, amiről közöttük szó volt. Utólag kételkedni kezdenek abban, amire azelőtt rá merték volna építeni egyetlen édes életüket.
Valamirevaló íróember minden új könyve alkalmával tele van félelemmel és kíváncsisággal. Vajjon megismernek-e s megismerem-e őket, akik előtt olyan szent szemérmetlenséggel tárom ki lelkemet? Megtörténhetik, hogy ennél a találkozásnál már egyetlen ismerős arcot sem tudok felfedezni, de az is megeshetik, hogy akiket legjobb barátaimnak tartottam, elfordítják fejüket felőlem s köszönés nélkül megyünk el egymás mellett az uccán.
Ilyenkor, azt hiszem, legbecsületesebb, ha az író, aki végre is egyedül áll sokszáz vagy ezer olvasójával szemben, erőt vesz hiúságán s gőgjén, megszólít egyet az ismeretlen ismerősök közül s kimagyarázkodik Vissza