Előszó
Részlet a könyvből:
"Szinte nem is értem, hogyan feledkezhettem meg tartósan hosszúnak mondható életem legnagyobb, igencsak korai kalandjáról, a háborúról Igaz, véletlenül sodródtam bele (bár...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
"Szinte nem is értem, hogyan feledkezhettem meg tartósan hosszúnak mondható életem legnagyobb, igencsak korai kalandjáról, a háborúról Igaz, véletlenül sodródtam bele (bár nem mondhatom, hogy akaratom, legalábbis szándékom ellenére) mégpedig rövid kilenc hónappal a vége előtt, noha ebből a kilenc hónapból is az utolsó kettőt már „békében", azaz Tolbuhin marsall csapatai védelmében töltöttem a székesfehérvári hadifogolytábor szögesdrót kerítése mögött. Megfeledkeztem volna erről az alig több mint fél esztendőről és a rá következő két hónapról? Azt hiszem, csak próbáltam, hiszen időnként előbuggyant, tollhegyre kívánkozott egy-egy emlékmozzanat. Pedig bőven számítva - mondom - mindössze hét hónapon át segítettem tevőlegesen elveszíteni a második világháborút, ami annál is figyelemre méltó, mert kevésbé szerencsés csillagzat alatt - és főként korábban - született bajtársaim 4-5 esztendőn át harcoltak, kínlódtak, verejtékeztek, nélkülöztek, hogy elérjék azt, aminek én kurta hét hónap alatt végére jártam. (Ami még maradt volna a háborúból 1945. március 31. és ugyanez év május 9-e között, az már szinte „magától" ment.) Valójában még csak nem is utolsó éves, csupán hetedikes gimnazista lettem volna az 1944-45-ös tanévben, ha a sors úgy nem dönt, hogy 1945 tavasza helyett ősszel zárom le a tanévet alma materemben azzal, hogy magánvizsgát teszek a VII. osztályról, és úgy lépek a gimnázium utolsó osztályába, majd érettségizem időben, mintha a háború miatt meg sem kellett volna szakítanom középiskolai tanulmányaimat.
Akkor, közvetlenül a háború után még semmi rendkívülit sem láttam a velem-körülöttem történtekben azon túl, hogy a történelem kereke nem a mi javunkra fordult. Mert egyébként igen-igen sok fiatalembernek jutott, ha kell, az enyémnél kalandosabb-izgalmasabb, de főként keservesebb sors, igencsak sokan kerültek testileg-lelkileg sérülten haza, vagy maradtak végképp "ott" - mint Szatmári Lajos barátom és bajtársam Baktaloránháza határában, ahová Felényi Lalival és még valakikkel hajnalban járőrözni küldték, és valahonnan a ködből rájuk spriccelt egy géppisztoly."
Vissza