Ady Endre - ma

Előszó

Részlet:
Az Ady-recepció hajtásai és túlhajtásai
Suhai Pál levele Szentmártoni Szabó Gézának
2018. november 26.
Kedves Géza! Megragadott a mai Ady-recepció némely túlhajtásával kapcsolatos kritikai észrevételed (ott, a Petőfi Irodalmi Múzeum előtti járdán). Emlékeztetlek mondandódra: hogy az életrajz és az életmű bizonyos vonatkozásai időnként külön szemlélendők, s talán még inkább: hogy a mai és a korabeli horizont elkülönböződését a méltányosságra tekintettel nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Igaz. Ezt immár az Adyt firtató mai publicisztika áttekintése nyomán, ennek ismeretében mondom. Mert időközben én is beleolvastam ebbe-abba. "Döbbenet által szív ere fagy."
Kultúrharc az ún. nemzeti irodalom nevében? S mindjárt az egyik legerősebb bástya, Ady ellen? Még ha sikerülne is földig rombolni, milyen lenne éppen nélküle, az "utolsó magyar" nélkül nemzeti irodalmunk? Egy pillanatra vegyük komolyan, amit ezek a fölkentek (lejárató show-műsorban, irodalomtörténészi asszisztenciával!) állítanak. "Ady és a radikálisok." Hogy benne, már benne is ott a szakadás a nemzeti és a nemzetietlen (haza és haladás?) között. Ezért oly meghasonlott. Feszült. De hát mi baj ezzel? Te is feszült vagy, én is, bevallhatom. Mindannyian azok vagyunk - különösen e furcsa háború légkörében. Feszültség tehát, s nem szakadás. Adyban. A szakadék mai (s tegnapi) irodalmunk magyarázóinak kétes produkciója. És sajnos: tegnapi s mai irodalmi közéletünkké. Jobb esetben az egymás melletti elélésé. De hogy ezt bármelyik oldalról háború kövesse? - ez ellen jólneveltségem tiltakozik. Hogy a lövészárkokat nem betemetni, hanem (expressis verbis) ásni kellene. Nekem személy szerint semmiféle szükségem a nemzeti kisajátítására. Nagyobb értéknek képzelem, semhogy ilyen-olyan csoportérdekek inflációjának szabad lenne kitenni. Pártérdekeknek. A szellemi életnek fölül kell múlnia őket. Legalább egy fejnyi magassággal. Mert a szellem lombja maga is gyökér, melynek nyúlványai az égből erednek és oda is futnak. Ady organikus öröksége erre az égbe-gyökerezettségre a példa. Erre int. Az értelmiségi lét külső-belső autonómiájának a megteremtésére. A nemzeti fogalmán én valami hasonlót képzelek. Az egyetemes magyart: mindenkit nemre, fajra, korra, lobogóra való tekintet nélkül, mindazt, ami az alkotmányosság keretei között magyarul megszólalhat. Önértéke szerint persze, s föltéve, hogy - irodalomról lévén szó - valóban irodalom. Nekem ez már magyar. És nemzeti. Még Ady is (!). Ellenkező esetben, tegyünk csak egy rövid gondolatkísérletet. hova vezetne bármilyen revízió vagy horribile dictu: kirekesztés? Az Adyé. A '29-es Kosztolányival szemben akkor már az Ady öröksége mellett kiálló Babitsot is (újra!) anatéma alá kellene vonnunk? És így tovább. Végül ki maradna? Végül mi marad? Az amúgy is töredezett mai kánon helyébe lépő dagadó szűkkebel? Engem riaszt ennek perspektívája - perspektívátlansága. Másfelől persze én is hozzávágnám nem létező tintatartómat a nemzetfölötti ördöghöz. Vissza