Submarine búvármagazin 2001. tél

Előszó

Málta Roncsok és barlangok szigete
Ki gépen száll fölébe, annak rögtön szembetűnik a helyi mészkő jellegzetes sárga színe, amely az utcák képét is meghatározza. A házakat ugyanis ritkán vakolják be, inkább meghagyják az építőanyag eredeti színét, ám a homlokzatokat a CVIII-XIX. század óta azonos kialakítású színes, üvegezett erkélyekkel díszítik, melyek vidám ritmusa adja a késő délutáni séták frissítő hangulatát, amikor a kövek narancsvörösre gyúlnak a lenyugvó nap fényében. Sok az ünnep, a közismert lovagrend és a számtalan védőszent ürügyén. Ilyenkor színes zászlókat feszítenek ki a házak közé, és a tűzijátékot meg az ágyúzörgetést már sötétedés előtt elkezdik. A máltaiak hagyománytisztelők, az új házakat is a régiek stílusában építik - legalábbis kívülről -,ám külföldieknek is kiválnak ingatlanokat megvételre. Hazájuk kicsinysége ellenére sem bújnak a félelem és fenyegetettség-érzés védőpajzsa mögé, mint számos tehetséges kis nép. Nyitottságukat talán országuk sziget jellegének köszönhetik: a kanyargós, dombról lefutó szűk utcán provincializmusából minduntalan a tenger internacionalizmusába jutunk, a nagy vízhez, mely elválaszt s összeköt. A parti korzón angol, olasz, orosz, német, francia beszédet hallani. Nyüzsgés van, de még sincs tolongás. A tenger teret ad az életnek. Az őslakosok lélekszámát felülmúló turisták mellett a helybéliek élik a saját életüket. A kikötő szélén nyugodt, szinte szoborrá dermedt pecások üldögélnek. Vissza