A pármai Certosa I-II.

Előszó

1830 telén Páristól háromszáz mérföldnyire iródott ez a regény. Jó néhány évvel azelőtt, abban az időben, amikor hadseregeink végigrohantak Európában, a véletlen egy kanonok házára szóló beszállásoló czédulához juttatott: ez Páduában történt, egy boldog városban, ahol, akárcsak Velenczében, a gyönyör a legfőbb dolga az embereknek és nem hágy időt nekik, hogy megbotránkozzanak a szomszédjukon. Minthogy ott-tartózkodásom hosszúra nyúlt, a kanonok meg én összebarátkoztunk.
Mikor 1830 vége felé ismét Páduában jártam, elszakadtam a jó kanonok házához: tudtam, hogy nem él már, de viszont akartam látni azt a salónt, ahol annyi kellemes és azóta oly gyakran visszasírt estét töltöttem el. Ott találtam a kanonok unokaöccsét s ennek az unokaöcsnek a feleségét, akik úgy fogadtak, mint valami régi barátot. Odajöttek még néhányan és csak igen későn váltunk el egymástól; az unokaöcs kitünő zambajont hozatott a Pedroti-hávéházból. De a mi legfőképen ébren tartott, amelyre czélzást tett valaki s az unokaöcs, az én tiszteletemre, szíves volt teljes egészében elbeszélni.
- Abban az országban, ahová megyek, - mondottam barátaimnak, - nem igen találok majd olyan házat, mint ez s hogy a hosszú esti órákat agyonüthessem, regényt írok az önök szeretreméltó Sanseverina herczegnőjének életőről. Utánozni fogom az önök régi elbeszélőjét, Bandellót, Agen püspökét, aki véteknek tartotta volna, ha kihagyja történetéből az igaz körülményeket, vagy másokat told hozzájuk:
- Ha így áll a dolog, - mondta az unokaöcs, - kölcsön adom önnek nagybátyám évkönyveit, ahol a "Párma"-czikknél meg van említve ennek az udvarnak néhány cselszövénye, abból az időből, mikor ott minden a herczegnő körül forgott; de vigyázzon! Vissza