Beszélgetni tilos

Előszó

Részlet a könyvből:
A gépkocsi befordult a keskeny, külvárosi utcába.
Lujza kérdő tekintetet vetett először az egyik, aztán a másik kísérőjére, de hang nem jött ki a torkán. Tudta, hiába faggatná a két fabábarcú férfit: - Hová visznek? Feleletet úgysem kapna. Az elmúlt hetek alatt megtanulta, hogy számára lejárt a kérdezgetés ideje...
Félórával ezelőtt a kopasz főhadnagy átadta ékszereit, pénzét, aztán a katonák berakták bőröndjeit a laktanya előtt álló gépkocsiba.
- Milyen kedvesek! Hazavisznek - gondolta. Mosolyogva szállít be az autóba. Természetesnek találta ezt az udvariasságot. A kihallgatást befejezték, aláírták a jegyzőkönyveket. Mi marad más hátra? Hazaviszik... Az aszszony már sokmindent látott és tapasztalt az életben, mégis valami gyermeki ártatlanság, jóhiszeműség élt benne. Vagy talán ez nem volt egyéb, mint mérhetetlen hiúságból és derűlátó bizakodásból lelke köré forrasztott, a félelemnél és minden egyéb gyarló emberi tulajdonságnál erősebb önhittség páncélja? - Ó, velem semmi baj sem történhetik! Hiszem én kiváltságos teremtés vagyok!
A gépkocsi lassított, majd megállt egy szürkefalú, komor épület előtt.
- Mi az? Hát még mindig nincs vége? - tette fel Lujza önmagának a kérdést, amikor kísérője felszólítására kilépett az autóból. A másik férfi is kiszállt és megnyomta a sötét ház csengőjét.
Délután két óra volt. A júniusi nap éppen elbujt a felhők mögé s így még barátságtalanabbá vált a szűk utca. Az alacsony épületek falánál piszkos, rongyosruhájú gyerekek golyóztak. A ház előtt sétáló fegyveres katona kíváncsian bámult az asszonyra. Vissza