Sőtér István

Fülszöveg

"Mintha újra kellene teremteni az irodalmat nyelvben és formában egyaránt, úgy indul neki a Fellegjárás, hogy a legmagasabb, legkomolyabb kérdéseket válassza, s újra és eltérően válaszoljon rájuk" - írja a huszonhat éves Sőtér István első regényéről a pályatárs, Lovass Gyula.
Megközelítően egy évtizedig, az 1940-es évek végéig, Sőtér István generációjának egyik legtöbbet vitatott, leggyakrabban említett írója, aki "átgondolt ars poetica"-ja védelmében minduntalan polémiára kész. Vitapartnerei: Halász Gábor, Németh László, Lukács György. Egyes kritikusai a magyar regény megújítójának tartják, mások szerint "megálmodott álmokba" költözött, ismét mások a legszívesebben kitessékelnék irodalmunkból.
1949 után Sőtér István szépíróként elhallgatott, de tudósként a hazai és a nemzetközi irodalomtudomány egyik legimpozánsabb művét hozta létre. Mintegy negyedszázadon keresztül épült e hatalmas opus (Eötvös-monográfia, Romantika és realizmus, Nemzet és haladás, Tisztuló tükrök, Az ember és műve stb.), szerzője lenyűgöző szakmai és társadalmi elismerésben részesült, de a köztudatból és az irodalomtörténetírásból Sőtér István, a művész, az író egyre inkább kiszorult.
1974-ben, huszonhat év után az első regényével, Az elveszett báránnyal tért vissza Sőtér István a szépirodalomhoz. És a visszatérés nem méltatlan az induláshoz! Az elveszett bárány és folytatása, a Budai Oroszlán, két novella, a Piros Pünkösd és a Tiszta Emma, és Évgyűrűk című emlékirata az indulás évtizedének termékeny izgalmával és gazdag eredményével ajándékozta meg az olvasót. André Maurois szerint egy francia író hatvanévesen szabadul fel, a hatvanadik életévét túlhaladó Sőtér István negyedszázados (egyszerre termékeny és sivatagos) kitérő után úgy fordul vissza ifjúságához és a művészethez, hogy új művészi értelmet ad a férfikor tudományos tevékenységének is. A művész megújulását a tudós kitartó munkája és a közéleti férfi tapasztalata egyaránt elősegítette, ösztönözte; az új regények és novellák gazdagabb értelmet, nagyobb perspektívát juttattak az irodalomtörténeti monográfiáknak. Vissza