Sorstársaság

Előszó

Valahol Amerikában. Mondjuk New Yorkban vagy Los Angelesben. Memphisben, Minnesotában. Sőt. Még New Orleansban is. Hurrikánok, árvizek után. Valahogy magától értetődő lenne ez a kötet. A benne lévő interjúk, írások. Pontosabban a megszólalók, illetve amit mondanak. Hogy sose adjuk fel. Hogy mindig van kiút. Hogy mindig van jövő, s ez a jövő nem ködös, borongós, hanem napsütötte és reménydús. Hogy a mélypont nem azért fontos, mert úgy általában egy nemzet sorstragédiája ölt benne testet, s természetes állapota, létezési terepe az e nemzethez tartozóknak, hanem azért fontos, mert onnan csak felfelé vezet az út. Valahol Amerikában, mondjuk New Yorkban, Los Angelesben vagy éppen New Orleansban bizony a fentiek evidenciaként hatnak. No de Magyarországon? Ahol ráadásul elhisszük évszázadok óta, hogy így van ez rendjén. Hogy a magyar lélek már csak ilyen, örök vesztes, sírva vigadó, komor és pesszimista (mazochista), na lássuk istenem, mire megyünk ketten. Aki együtt veri a jéggel szőlőjét. Mert a világ így kerek, így rendeltetett. S akkor jönnek a legjobbak, legnagyobbak (nyilván nem véletlenül épp ők), magyarok, a legmagyarabbak, a szó legnemesebb értelmében, s egészen mást mondanak. A reményről, a talpraállásról, az önmagunk és a világ iránti igényességről, arról, hogy soha nem szabad feladni, arról, hogy mindig lehet jobb és tökéletesebb az a világ, amelyben élünk, „a világ és benne Magyarország, s benne mi magunk. És hogy megbékélhetünk. A sorsunkkal is akár, s ez nem árulás sorsunk ellen. Ez csak „maga" az élet.
Az interjú látszólag könnyű műfaj. Az ember csak leül és kérdez, s egy feltehetően okos, művelt, szellemes interjúalany - hiszen ezért választottuk - bölcs dolgokat mond. A toll pedig sebesen szánt a papíron, vagy surrogva forog a magnószalag, a végén letisztázzuk, kicsit formába öntjük, s elégedetten hátradőlhetünk elképzelve, amint olvasóink vállunkat veregetik. Persze, mint az életben semmi, ez sem ilyen egyszerű. Az interjú irtózatosan nehéz műfaj, rengeteg felkészülést, empátiát, rögtönzőkészséget igényel, a pszichiáterek évekig tanulják, s végül doktorátust szereznek belőle. Azok az interjúk, amelyek visszavezetnek a reményhez, az élethez, egyenesen a csoda kategóriájába tartoznak. E kötet írásai, ezeknek az írásoknak a szerzője pedig nem kevesebbre vállalkozik. S egy szóval sem mondom, hogy sikertelenül. Habár mindig van feljebb... Vissza