Sophokles drámái I-II.

Előszó

„Oedipus Kolonosban" meghatóan rajzolja a szerencsétlen király végsorsát. Az élet disharmoniáját a kiengesztelő nyugalom harmóniája váltja fel: Oedipus hamvaiból áldás fakad arra a földre, mely őt ölébe fogadta. Ugyanott, az attikai Kolonosban szállt sírjába a költő, század- és ezredévekre sugározva egy dicső kor kultúrájának ragyogását. Sophokles minden kornak és minden népnek költője lett, a mely az örök-szépnek, örök-emberinek ideális javait megbecsüli. Az ő hagyatékával nem elég egyszer, futólag, pillanatnyi élvezet kedvéért foglalkoznunk. Újra meg újra belé kell merülnünk költészetének kiapadhatatlan szépségeibe, mind' jobban és jobban meg kell értenünk, becsülnünk, mindinkább a magunkévá tennünk. Mert ebből a szellemi kincsből áldás fakad a népre, mely neki szívében helyet adott: az idealismus áldása, mely, ha olykor felhőbe borúi is, magasabbra törekvő nemzet egén le nem tűnhetik soha. Arra a kérdésre, szükséges volt-e Csiky Gergelynek érdemes és értékes első átültetése után most, negyven év multán újabb kísérletet tenni Sophoklesnek magyar földben való meggyökereztetésére, feleljen maga e könyv, melyet ím' egy lelkes művész és műbarát áldozatkészsége a magyar közönségnek kezébe juttat. Én úgy érzem, hogy Aeschylos és Euripides után még „ez egy munkámmal igazán tartoztam". Tájékoztatásul megemlítem, hogy fordításom, mely a görög eredetit a versalakok visszaadásában is híven követi, leginkább a Schneidewin-Nauck-féle kiadásnak Bruhntól és Radermachertől recenseált szövegén alapszik.

Kolozsvár, 1918 őszén
CSENGERI JÁNOS Vissza