Előszó
Részlet:
A kutyák megérezték a halál szagát. Izgatott csaholásukra elnémult a possenhofeni erdő pacsirtáinak dala. a vadászok lovainak patái alatt remegett a föld. A csoport élén Zsófia bajor hercegnő vágtatott. Bár női nyerget használt, a lovasok egyik sem ült olyan egyenesen a lován, mint ő. Minden egyes ugratásnál kicsit lazábbra engedte kezében a gyeplőt, hogy az állat újból felvegye a példátlanul gyors tempót. Zsófia már gyermekfejjel megtanulta a szabályt: miután az ember biztosan ül a nyeregben, minél több szabadságot ad lovának, annál engedelmesebb az állat, ő pedig annál magasabbra ugrathat vele.
Zsófia azonban nem csak kimagasló lovaglótudományával vonta magára az emberek figyelmét. Vékony, cobolyprémmel szegélyezett, sötétkék lovaglóruhája mintegy második bőrként simult karcsú derekára. Fekete lovaglókalapjából rakoncátlanul gyűrűztek alá gesztenyebarna fürtjei, csillogó, kék szeme elevenséget sugárzott.
Szorosan a nyomában apja, Max bajor herceg lovagolt, aki a hagyományos vörös vadászfrakkal, és a hölgyek fekete-zöld öltözékével szemben durva vászonnadrágot és barna lódenzekét viselt. Viharedzett, napbarnított arca megfeszült az erőfeszítéstől. Képtelen volt felfogni, hogy legkisebb lánya ezúttal is gyorsabb nála. Nem létezett oly magas kerítés, oly széles gödör, mely akadály jelenthetett volna Zsófia számára!
Mindeközben a hercegnő egy pillanatra sem vette le a szemét a barna-fehér-fekete foltos kutyafalkáról, mivel az, ahogy a rókakopók az akadályokat vették, elárulta számára, hol húzódnak árkok: a sövény előtt, a sövény mögött, vagy annak mindkét oldalán. Zsófia a különösen ingoványos útszakaszokra is odafigyelt, és ha mellettük sűrűn virágzó sást, feltűnően sötétzöld rétet, vagy mocsári gólyahírek szőtte fehér szőnyeget látott, nagy ívű kerülőt tett, hogy ne veszítsen időt, és tarthassa a tempót.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal