A Zapátok

Előszó

Részlet a könyvből:

Volt idő, hogy szinte minden nap hallottam valami érdekes mesét a múltból. Olyan is előfordult, hogy már jobban ismertem a mesét, mint annak mesélője. Aztán ahogyan ez mindig van semmi bejelentés, semmi figyelmeztetés; csak jött, és elvitte magával a mesék mesélőit! Hiába kiabáltam utána, hogy:
- Várj! Arról még nem mesélt, hogy honnan jött a nagymama, hogy merről a nagypapa! És még azt sem mondta el, hogy milyen játékai voltak, hogy ki volt az első szerelme?
- Várj! Még annyi mindent szeretnék tőle megkérdezni! Hogy miként lett ilyen, amilyen? És, hogy mit gondol felőlem? Meg még azt is, hogy mit vár még tőlem? Persze nem várt! Mert azokkal a tapló füleivel nem is hallhatta, amint némán ordibálok utána! Csak jött, kézen fogta, és annyi kín és keserv, annyi szenvedés és bánat után, csak úgy egyszerűen hazavitte!

Éppen a novi új házam műhelyében álldogáltam és matattam a csavarjaimat, mintegy megmagyarázva magamnak, hogy erre a sok menetes vasra, majd még iszonyú szükségem lesz! Pedig csak takargatni próbáltam, hogy huszonkilenc évi szakadatlan munka után, beléphettem a munkanélküliek egyre szélesedő, terebélyesedő, hatalmasan elkeseredett, önmagát totál feleslegesnek érző táborába, amikor egyszer csak csengettek!
A telefonon! A mama érdeklődött, hogy, hogy érzem magamat? Mondtam, hogy jól, csak kezdek rohadtul beleunni a Samsem nótába! Már, hogy nincs egy vasam sem!
- Pedig úgy szeretnék felmenni értetek! Jó lenne, ha látnátok a házat! Majdnem minden készen van már! És most a papa is jól érezte magát!
És akkor hallom ám, hogy szipog a telefonom!
- Mi van, mama? Te sírsz? Mama! Mi baj van? kérdeztem.
- Kisfiam! Legyél erős! Meghalt az Édesapád!
Megdöbbentem.
Ez nem lehet! És akkor most mit szoktak csinálni? Hogy lehet ilyenkor meghalni? Mikor nincs egy fityingem sem, hogy most felrohanjak az édesanyámhoz!
- Apa! Miért csináltad? Miért nem vártál még?
És akkor tisztán és élesen mászott elő a műhely összes sarkából a gyönyörű, ismerős dallam:
„Kitárt karjával vár az Úr:
Jöjj haza, jövel gyermekem!
Mert nemsokára hív az Úr:
Jöjj haza, jövel gyermekem!
Kitárt karjával vár az úr:
Jer, pihenj, nyugodj keblemen!"
És akkor sokkal jobban zokogtam, mint most! Csak akkor sem jött ki, egy hang sem, az amúgy igen csak nagy arcomon! Csak fulladoztam, és nem kaptam levegőt attól a marha nagy gombóctól, amit az élet éppen akkor próbált letuszkolni a torkomon!
Vissza