Előszó
ORGONAZÚGÁSRA ébredtünk, a szél belefújt a kéménybe, mint egy orgonasípba, megzengette, vad futamokat játszott, tovarohant. A szoba kihűlt, az ablakrámák, ajtófélfák recsegtek-ropogtak a szél...
Tovább
Előszó
ORGONAZÚGÁSRA ébredtünk, a szél belefújt a kéménybe, mint egy orgonasípba, megzengette, vad futamokat játszott, tovarohant. A szoba kihűlt, az ablakrámák, ajtófélfák recsegtek-ropogtak a szél lökéseitől. Ez a Nemere. Nem minden évben támad fel, de amikor elszabadul az Ojtozi-szoros fogságából s a Háromszéki-medence fenekén nyargalhat, minden mélyedést, árkot betemet hóval, megrakja a házak tornácát, ereszét. Ilyenkor a rétyiek nem tudnak tüzet gyújtani, mert a szél belesfpol a kürtőbe, szembevágja a szikrát, füstöt, kormot. Meg kell várni, amíg reggeli rohamai enyhülnek, kitombolja magát. Tíz-tizenegy óra körül a durva széllökések után néhány percnyi csend áll be, ilyenkor kell elhúzni a gyufát a nyírfakéreg alatt. Ha valahogy lángra is kap a jó száraz bikkfa, a tűznek nincs melege, a szél kiszívja a kürtőn, az ebéd nem akar megfőni, az asszonyok hárászkendőbe burkolózva, a férfiak kucsmában, bőrös kabátban topognak a füttő körül.
Melegen öltözködtem, mert a vasútállomásig két kilométert kell gyalogolnom szembe a Nemerével. A kucsmámat behúztam a homlokomba, a nadrág szárát begyűrtem a vastag gyapjúharisnyába, melyre síbakancsot húztam. Ha ez a formás, vastagtalpú bakancs nem lenne, neki sem vághatnék az útnak. Hálával gondolok Milics nénire, aki az ostrom idején ajándékozott meg vele Budán. A korán elhalt fiáé volt, akinek az elegáns vadászöltözetéhez tartozott. Vajon mi lehet most Milics nénivel? Manyi néném odaköltözött hozzá a háború után, mert az ő Uszály utcai lakását bombatalálat érte. Nem is bomba, tán ágyúgolyó vitte el a második emeleti lakrészt, az övé a harmadik emeleten a levegőben lógott. Mi minden nem jutott eszébe az embernek bakancsfűzés közben. Felveszem a lombos báránybőrrel bélelt rövid BSZKÁRT-bundámat, ezen még a Nemere sem hatol át. Ezt meg a Teleki téren vettem '44 novemberében.
Megállok a rácsos ágy mellett. Szőke, göndörhajú kislányunk csendesen alszik. Most egy éve, mikor súlyos hörghurutban itthon töltöttem a januárt, hogy meggyötörte édesanyját meg engem is. Négy hétig szinte egyfolytában sírt, éjjel-nappal, váltásban ringattuk a nádfonatú hintaszékben, ahová párnákból vetettünk neki ágyat. Most édesen alszik, semmit sem tud a dühöngő hófúvásról. Feleségem, a nagyanyja, a szolgálólány kórusban zengik a figyelmeztetőt: ne induljak el, istenkísértés, nem találok el az állomásra, órákig körbe fogok járni, mint sokan, akik ilyen hófúvásban megpróbáltak eljutni a vasúthoz.
Vissza