Lechner az alkotó géniusz

Előszó

Lechner Ödön (1845-1914) a magyar építészet egyik legnagyobb és mindenképpen legeredetibb alkotója, akit a századforduló rendkívüli tehetségekben bővelkedő nemzetközi színterén is előkelő hely illet.1 Sokan tekintik őt a nemzeti stílus megteremtőjének, a szecesszió mesterének, a modern építészet egyik apafigurájának vagy épp a magyar Gaudínak. Mindegyikben van igazság, ám a valóság ennél összetettebb. Lechner munkássága a historizmusból fokozatosan, szerves fejlődéssel haladt az azt meghaladó kifejezési formák felé, az európai építészet számos irányzatát és törekvését fonva egybe, hogy lépésről lépésre kibomló, mindig megújuló, rendkívüli életmű jöjjön létre. Ebben a folyamatban a hellenizáló neoreneszánsz alkotta a kezdeteket, a francia reneszánsz nyitott új perspektívákat, majd a 19. és a kora 20. századi európai építészet olyan jelenségei és vívmányai jelentették a továbblépést, mint a nyerstégla és az épületkerámia használata, a polikrómia, azorientalizmus, az ornamentika, a népi hagyomány felfedezése, a nemzeti mítosz keresése, az új anyagok és technikák - vas, acél, vasbeton - alkalmazása. A lechneri életmű a magyar viszonyok között sokak számára a nemzeti ambíciók tükröződését, az ország művészeti és szellemi emancipációját, a modernizációt képviselte.
Magyarország politikai és kulturális viszonyai a 19. században sajátosan alakultak. Az ország egésze a súlyos és pusztító török háborúk után a 17. század végén került Habsburg-uralom alá. A 18. század a birodalom kereteiben a békés újjáépítés korszaka volt. A nemzeti ébredés és modernizálódás igénye a 19. század első felében erőteljesen jelentkezett, ami 1848-49-ben forradalomba, illetve a Habsburguralom elleni szabadságharcba torkollott. A szabadságharcot az osztrákok orosz segítséggel leverték, amit megtorlás és neoabszolutisztikus kormányzás követett. A magyarok az elnyomásra passzív rezisztenciával válaszoltak. Ez és a bekövetkező politikai események - Ausztria katonai veresége, a német egység létrejötte - az uralkodót, Ferenc Józsefet a magyarokkal való megegyezésre késztette. 1867-ben megtörtént a kiegyezés, és megalakult a dualista Osztrák-Magyar Monarchia. Az új államalakulatban a belügyeiben független Magyarország - amely a Monarchiának mintegy felét tette ki - Ausztriával (Ciszlajtániával) egyenlő jogokat élvezett. Az elkövetkező évtizedeket rendkívüli fejlődés jellemezte, gazdaságilag és kulturálisan Magyarország sikeresen kezdte meg a felzárkózást a Monarchia nyugati feléhez, illetve Nyugat-Európához. 1873-ban három város egyesülésével létrejött Budapest, amely európai rangú metropolisszá fejlődött. 1896-ban a magyarok nagy pompával ünnepelték a Millenniumot, az ország fennállásának 1000. évét.
A sikeres kiegyezés ellenére a magyar politikai és szellemi életben tovább élt 1848 öröksége: sokan sérelemnek tekintették a forradalom leverését, és nem fogadták el az Ausztriával fennálló közös államot. A 48-as, illetve a 67-es álláspont évtizedeken át megosztotta a magyar társadalmat. A mindig jelen lévő Habsburg- és Bécs-ellenesség egyre fokozódott, a magyar nemzeti érzület folyton növekedett, ami 1900 után a Monarchia válságához vezetett. A helyzetet a magyarországi nemzetiségek emancipációs törekvései és mozgalmai, valamint szociális elégedetlenség súlyosbította. A feszültségekkel teli légkör, az egymással ellentétes politikai és szellemi tendenciák a korabeli Európa egészére jellemzők, amelyek nem zárták ki, sőt bizonyos tekintetben táplálták a vibrálóan gazdag kulturális életet. Vissza