Sírni csak a győztesnek szabad!

Előszó

Sírni csak a győztesnek szabad. Ezta szállóigévé vált mondatot Székely Éva tanította meg Magyarországnak és a világnak. Gyakorta idézzük, leginkább vigasztalásul, biztatásul egy-egy szépen csillogó ezüstérem után. Pedig Éva nénivel együtt mindannyian tudjuk, embertelenül nehéz ezt a tanácsot megfogadni. Erre az úszónő élete, pályafutása is példa: sportolóként, anyaként, edzőként, hátköznapi emberként egyaránt.
Könyve sokkal több, mint visszaemlékezés egy olimpiai bajnok pályafutására; korrajz és sportolói hitvallás is egyben. Könnyed, mesélő stílusa lehetetlen olvasmánnyá teszi. Egy kiváló sportoló életének, pályájának állomásain keresztül látjuk a medencék hajnali világát, bőrünkön érezzük az első vízbeugrás hidegét, a százszor ismételtetett fordulók lélekölő monotonitását. Magunk előtt látjuk a 12 éves, nagy szemű kislányt, akit életében először magázva szólit meg egy úriember. Kirajzolódik Sárosi Imre, azaz a "Mesti" legendás alakja, aki iránt hol tehetetlen dühöt, hol túláradó szeretetet érzünk, együtt az elbeszélővel. Az olvasót áthatja az olimpiai győzelem semmivel össze nem hasonlítható mámora éppúgy, mint az edző-édesanya mélységes csalódottsága, amint a műncheni üvegfal mögött látja lánya aranyálmainak szertefoszlását.
De a sportoló életének állomásain keresztül megfigyelhetünk letűnt korokat is: a 30-as évek komor Budapestjét, a háború pusztítását, majd az újrainduló sportéletet és a megmenekült uszodát, az újjáéledés szimbólumát. Elénk tárulnak az ötvenes évek ma már mosolyt fakasztó jelenetei, amelyekben a józanul gondolkodó sportember az állam által irányított, átpolitizált sportmozgalom elé állít görbe tükröt. Vissza