Bizánc

Előszó

ISTEN AZ ISTENEK KÖZT
A csiripelő istenszikla ! így nevezte el egyszer egy költő az Akropoliszt. Csillámló, csiripelő fészekvára a Halhatatlanoknak; ott bujkálnak, ott repdesnek az öröm vidám sikolyaival. Az a lesikló molnárfecske ott talán Athene volt valamikor vagy talán éppen most bujt ki az istennő aranyelefántcsont testéből; van valami ennek a fényességes éter felé suhanó madárnak kék szárnycsapásában, amik a »messzesugárzó« istennőtől jöhetne.
Lejjebb, egy szentély mellett, ahol kőfalluszok tömege mered fel a fogadalmi táblákról, talán Asklepios emelte fel zöld kígyó képében okos fejét a szeszélyes sziklák között. Nyilván valami nehéz esettel fordultak hozzá és ő a nyirkos szakadékban tanyázó vén földanyák egyikéhez folyamodott tanácsért az imént, azért is rejti rangját oly sikamlós alakba s a most hallott bölcsesség terhe alatt lassan kúszik vissza márványképmásába.
Felvilág és alvilág meg-meglátogatják egymást a földi mesgyén. Etikai szakadék nem választja el őket, mert hiszen nincs démon, aki örökké gonosz, és olimposzi sincs, aki mindig jó marad. Középen a kettő között éli az antik ember a maga kötetlen hitében az istenség örök jelenvalóságának extázisát.
Mindazáltal saját törvénye és saját ítélete szerint, önerejéből szántja az életben barázdáját, miközben cselekedve és szenvedve szakadatlanul érzi, hogy élete színjáték ésa nézők a Halhatatlanok, akik elragadtatásukban néha maguk is leszállnak az arénába és, mint egykor Trója falai alatt, beavatkoznak a cselekménybe is. Nincs is olyan nagyon messze az Olimpusz teteje. Vissza