Gond 31.

Előszó

Részlet:
"Látnunk kell, mit is ért Kant az erkölcsök metafizikáján. A dolgot a könyv előszava világítja meg: Kant itt a filozófiának a görögök körében dívott fölosztásához nyúl vissza - a fizikára, etikára ás logikára való fölosztáshoz megpróbálva föltárni azt az elvet, amelyen ez a fölosztás nyugszik. Az észmegismerés - mindennemű észmegismerés - vagy materiális, és „valamilyen tárgyat vesz szemügyre", vagy formális, és „pusztán magának az értelemnek vagy az észnek a formájával foglalkozik." Ez utóbbi a logika; az előbbi kétfelé válik, a fizikára tudniillik, amely a természet törvényeit tanulmányozza, és az etikára, amelyik ellenben a szabadság törvényeit. A logikának nem lehetnek empirikus fejezetei; a fizikának és az etikának ellenben van empirikus, és van tiszta része. Ami az etikát illeti, a két fejezet az erkölcsök metafizikája, illetve a gyakorlati antropológia (ezen a néven emlegeti Kant azt, amit mi pszichológiának nevezünk).
Ez eléggé ködösen hangzik, ám a homályt, melybe ez az etikán belül megejtett különbségtétel burkolódzik, talán eloszlathatja, ha szemügyre vesszük a fizikát érintő distinkciót. A fizikában, úgy tetszik, találunk olyan elveket, amelyeket az ész egyetemesen szükségszerűnek talál, mint például az okság törvényét, a természet uniformitásának princípiumát vagy a mozgás első törvényét. Vannak azonban másfajta elvek is, melyekhez induktív úton jutottunk, s voltaképp ők teszik ki majdhogynem a természettudomány egészét. És mintha Kant azt akarná mondani, hogy némiképp erre emlékeztető módon vannak olyasfajta elvek, amelyeket már pusztán annak a révén is fölfedezhetünk, ha általánosságban szemügyre vesszük az erkölcsi lények természetét, és vannak olyanok, melyek az ember természetének vizsgálatát igénylik, az emberét, akiben sajátos érzelmek ébrednek, akinek teste van, aki vagy nő, vagy férfi s í. t. Könnyen belátható, hogy, mondjuk, a kapzsiságot, a részegeskedést vagy a bujálkodást tiltó morális törvények az utóbbi fajtából valók, hisz nemigen volnának alkalmazhatók a testet nem öltött akaratra. Ám kételyek ébredhetnek bennünk a tekintetben, vajon Kant mindenben tartja-e magát tulajdon különbségtételéhez. A „ne hazudj!" parancsolatáról Kant tiszta és a priori törvényként beszél, illetve voltaképp így beszél az összes törvényről, melyet joggal erkölcsi törvénynek nevezhetünk." Vissza