Sinkó István (dedikált példány)

Előszó

A huszadik században a festészet sokáig el volt tárgy nélkül is. Az a pozitivis-
ta gőg amit az impresszionisták a tudományok oldalvizén a művészetbe hoztak, a
megismerés részévé (is) tette a képzőművészeti újítást. Festeni, szinte tudományos
kísérlet. A század- és ezredvégen ismét erősen érvényesül a művészetben a tény,
hogy az ember spirituális lény. A művész világhoz való viszonyának ez döntő ele-
me. Ha például a művészi „képet csinál", akkor azok a hagyományos rezonanciák
kezdenek megszólalni, amelyekről a modernek tudtak - és néha a régiek is erez-
ték, hogy a téma és a művész lelkének összhangzatából támadnak alkotó energiáik. Ebből az alkotás-lélektani mérlegbe a festő tudása a piktúra történetéről, vagy
éppen saját családjának privát története éppúgy belejátszik; mint az emberi tudás-
nak a kollektív tudattalanban rejtőző, igazan csak a művészet számára hozzáférhe-
tő forrásai.
Sinkó István Budapesten alkot, az ő képeiben ott lakik az egyetemes műtörté-
net Magyarországról felmérhető, belátható ismerete. Sinkó naprakész ismerője mű-
faja történéseinek. Fontos, hogy ez a város - az Osztrák-magyar Monarchia egyik
centruma volt. A három főváros egyike - Prágát is ide értem -, ahonnan a biroda-
lom összeomlásakor a modernitás szétáradt, előbb Európában, majd az egész nyu-
gati civilizációban. Sinkó átéli a várostörténet eme vonatkozásait. Miközben a Sinkó
família felmenői is ott vannak e képletben és képeiben: a grafikus és zeneművész
szülők öröksége, egy magaskultúra nyomai a Monarchia művészetének romjai kö-
zött.
Évtizede már, hogy magától Sinkótól egyszerre zenét is hallunk és képeket is
látunk: leépült épületrészeket és benne élő/halott antropomorf hangszereket.
Mind a háznak, mind a vonósoknak köztudottan lelkük van. A festő és a közön-
ség spirituális potenciája nemzi, illetve élteti ezeket a szimbolikus tartalmakat.
Sinkó képeinek a kollektív tudattalanból származó és ott ható elemei közül a ház
és a hangszer szimbolikája a kultúrának tradicionálisan magas szinten átszellemí-
tett töredékei. Ezeket akár lajstromozni is képesek vagyunk:
Sinkó házai és hangszerei festett szarkofágok. Egyrészt René Magritte szür-
realista átirataihoz hasonló értelemben. Másrészt ebben a sűrített tok-formában az
a láda is benne van, amelybe az ókor népei a túlvilág hajóját és a túlélés bárkáját
is belelátták a halott Osiris, a gabona, a Nap és a holtak istene a Nílus vizén úszott
Sinkó képein mintha az a rettegés is megjelenne, hogy a feltámadó isten előbb éb-
red fel a szarkofágban, mint ahogyan a rítusban kellene, és felismeri koporsóba
zárt, lehetetlen helyzetét. Analógiát mutatnak a képek a néhai birodalom-rom kuturális helyzetével: a kifinomult vonós hangszerben ráismerünk öröklött (mihaszna?) tudásunkra, és zeneként, szinte halljuk az összeomlásra kárhoztatott Budapest
muzsikáját is, meg az eresztékeiben rogyadozó bárkát és a tetszhalott ébredésének
sóhaját a leszögezett ládában. Halljuk a szétszabdalt, toldott-foldott pesti házak nyögését. Vissza