Az élők félnek

Előszó

Részlet a könyvből:

"Ez a csipogó kis madárvers egy másik árva madár, egy lapúnháló kis pásztorgyerek fülében csengett: Sinka Pista úgy hallotta kilenc éves korában a körülötte síró világot, madárszájból. S ebben a pár sorban nem az együgyü báj a fontos, hanem a lüktetés monoton tisztasága, nem a mögötte kinyíló régi dal emléke, hanem a gyermeksírás. S az, hogy ez a csendes sírás a férfiben is megvan s hogy ez az árvaság nemcsak az övé, hanem a szíkvirág népéé is.
Sinka István az igaz költők közül való. Akik sorsok ezreit, a fájdalom és szépség nagy erőit gyüjtik magukban és salaktalan tisztasággal adják vissza nagy sorokban. Sinka István élete bő alkalmat adna éveink tobzódó parasztromantikájának alátámasztására: pásztorgyerek, nyomor, őstehetség stb... stb... De Sinka több ennél a középosztálbeli paraszt-bábszínháznál: Sinka a fölocsudás; magáraeszmélése a koldusnépnek, a századok óta alvó parasztság benne ébred történelmiségének öntudatára. Tizenhatéves gyermekanyja: »a Közrösben állt mellig, birkát fürösztött, én már a szíve alatt éltem és fájtam neki én, az élettelen élet. Tán érezte, hogy sugárzó ág leszek, kit a hangos folyó már kérdez és ostromol, hogy része vagyok-e annak a tűznek, mi a fojtott mélységekben dobol?« - írja verses életregényében, a Pásztorének-ben. Sinka István úgy kellene lefesteni egyforma arcú ősei közt, Benedet Péter ecsetjével, kalapos vén juhászbölcsek közt, szikkadt száraz öregasszonyok közt, százéves fák alatt. Mert ezek az ő szava, lelke, ők fújják, ezek a csonthalottak a költőunoka szájából a vihart." Vissza