Silja

Előszó

Silja, a fiatal és szép falusi leány körülbelül egy héttel Szent Iván napja után fejezte be életét, akkor, mikor még ifjú volt a nyár. Helyzetéhez képest aránylag tisztességes körülmények között halt meg. Mint apátlan és anyátlan cselédleány rokonokra sem támaszkodhatott; egy darabig idegenek gondozták, de a községi szegénygondozásra mégsem szorult rá. Így a rútságnak ez a különben igazán ártatlan árnyéka sem érte az életét. Kierikka gazdáéknál, ahol ekkor szolgált, a fürdőházban volt egy kis kamara. Itt helyezkedhetett el Silja és ide hordták neki az ételt is. Jogosan szabták szűkre az adagjait, hiszen még azt a keveset sem fogyasztotta el soha teljesen. Ez az emberséges bánásmód nem éppen a Kierikka gazdáék felebaráti szeretetének volt a következménye, hanem sokkal inkább bizonyos hanyag nemtörődömségnek. Különben maga a gazdaság is meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. Bizonyára gondoltak Silja hagyatékára is. Ruhaneművel legalább is bőven el volt látva a leány és tudták, hogy természetesen mindene a gondozóra száll. A gazdasszony már azelőtt is szívesen viselte Silja ruháit.
Silja, mint valamikor az apja, rendkívül szerette a rendet és a csinosságot. A nyomoruságos kamrából barátságos kis szobát rendezett be magának. Onnan hallatszott ki aztán erőtlen köhécselése a töredezett ablakon keresztül a gyepes udvarra, ahol Kierikkáék sápadtarcú gyermekei játszadoztak. Ennek a nyárnak elején ez a köhécselés éppen olyan jellemzőn hozzátartozott Kierikkáék udvarához, mint a fű és a virág...
Életének utolsó szakaszában itt ismerte meg a leány a magányosság felülmulhatatlan gyönyörűségét. Mivel lelkének bizakodó derűjét, mint a tüdőbetegek általában, utolsó pillanatáig megőrizte, ez a nyáreleji magárahagyottság pompás orvosság volt fölzaklatott szerelmi érzése számára. Egyedül maradt Silja, de csak az emberek hagyták magára. Társasága mégis volt; nem emberi, de annál megértőbb és ragaszkodóbb társasága. A napsugár, amely meglehetősen beragyogta a kis szobát és a fürdőház tornácán fészkelő fecskék csicsergése bőségesen elegendő volt arra, hogy Silja érzékeit derűs és boldogító kábulatba ringassa. Az iszonyatos halálsejtelmek távol maradtak tőle utolsó lehelletéig és aligha eszmélt rá, hogy a halál jött el most hozzá, a halál, amelyről oly sokat hallott az életben. A halál akkor érkezett, mikor a természet hallgatag bája megindítóbb és elbűvölőbb volt, mint bármely más órában. Korán reggel érkezett, öt óra felé, a nap és a fecskék órájában. És mivel a kezdődő nap éppen vasárnap volt, semmi sem zavarta meg ennek az órának varázsát.
Az emberi élet, ha a halál pillanatában szemléljük, olyan, mint megmerevült rövid látomás, mint bánatot ébresztő szimbolum. Ez a leány mindössze huszonkét évet élt; ott született mintegy három mérföldnyire innen, észak felé és élete folyamán következetesen egyre délebbre költözött. Abból az anyagtalan képből, amelyet a bekövetkezett halál úgyszólván a levegőbe varázsol a halott közelében, mindig leválnak a lényegtelen elemek és bátran kimondhatjuk, hogy ennek a pillanatnak megvilágításában az emberi sorsképek jóformán mind egyenlő értékűek. Ennek a leánynak képéből, amelyet e kora vasárnap-reggeli órában senki sem foghatott fel, nem sok feleslegesnek kellett leválnia. Titokzatos, időtlen kezdetétől fogva az élet napjainak múlása közben szép összhangban épült föl lénye, melyet tiszta, ép, rugalmas bőr határolt és zárt be a maga homályosságába. Onnan hallatszott be a hozzásímuló kedves fülébe szívének dobogása és onnan verődött vissza az őt kereső szem sugarának visszfénye. Ez a leány rövid életében nem tudott sokkal több lenni, mint egyszerű emberi teremtmény, aki mosolyogva töltötte be végzetét. Mindaz, ami a kierikkai fürdőház szobácskájában örök álomba szenderült Siljával történt, legnagyobbrészt teljesen jelentéktelen dolog.
Mégis a leány születésének távolából eseménysorozatok derengenek elő, amelyek azt bizonyítják, hogy a végzet keze erősebb lökéseket ad az élet természetes folyásának olyankor, mikor egy kihalóban levő család sorsát az élet legutolsó szakaszának idejére új alapokra helyezi. Silja ugyanis utolsó tagja volt családjának. Az ilyen egyszerű családok eltűnéséről nem szokott senki tudomást venni, pedig pusztulásukban ugyanazok a tragikus vonások ismétlődnek meg, mint a magasabbrendű családok kihalásában. Vissza