Sikoly 2004. tél

Előszó

Valahogy mindig kilógtam a sorból...
Anyukám szavai szerint, míg a többi csecsemő jóízűen habzsolta magába a finom anyatejet, én a fejemet rázva eszeveszetten sikoltoztam. Bizonyos ösztönök híján a bölcs orvosoknak mesterséges úton kellett életben tartaniuk. Noha ösztöneimre ma már nem panaszkodhatom - az évek során sikerült őket visszanyernem a folytonos, immár néma sikoltozásra ösztökélő kényszert is sikeresen átmentettem a mögöttem lévő három évtized forgatagában. A későbbiekben neki köszönhetően, míg a többi gyerek ostoba játszadozással tengette napjait, én legszívesebben órákon át egy öreg birsfán csüngtem, és onnan figyeltem a messzeségben elnyújtózó bárányfelhőket; vagy nagyszüleim hatalmas kertjében, a piszke és málnabokrok közt, színes pillangók, ciripelő tücskök után futkostam, menekültem a láthatatlan ellenségtől, a hangoktól és az árnyaktól; őszi napokon sámlira állva az ablakban könyököltem és bámultam az átlátszó esőcseppeket, magamba szívtam bódító illatukat, hallgattam andalító kopogásukat az ereszben; vagy fociztam, a járókelők csodálkozására, az utcán házunk falához rúgtam a labdát, majd, amikor visszapattant, vetkőztem érte (eme edzéseknek köszönhetően kiváló kapus lett belőlem); vagy a szomszédos moziban megtekintett vadnyugati filmek legizgatóbb jeleneteit rajzoltam papírra; vagy sakkoztam, persze egyedül; vagy...
Az intézményes keretek közé (óvoda, iskola) való helyezésem, talán mondanom sem kell, nem túl sok örömet szerzett magányos kisfarkas voltomnak, akárhogyan is törekedtem, próbálkoztam beilleszkedni, megszokni a környezetet, bármit is tettem vagy mondtam, valahogy mindig kilógtam a sorból. Vissza