Ellenponttan

Előszó

Bevezető.

Az összhangzattan - a "Zeneköltészettan" első kötete - az akkordok szerkesztésével, valamint összefűzéseinek szabályaival foglalkozik. Ismervén már a négyszólamú tétel szerkezetének minden titkát, az összhangzattan legutolsó fejezete a harmónizálást tárgyalja, vagyis a zenei szerkesztésnek azt a módját, melynél az adott témához, a cantus firmus-hoz, a hangzatok vonzási törvényeinek felismerésével, megfelelő akkordokat illesztünk. Az ellenponttan ezzel szemben arra tanít meg, hogyan találhatunk ki egy adott dallamhoz egy másikat, hogyan fejleszthetjük ki a jelentéktelen középszólamot a többszólamú szerkesztés számottevő tényezőjévé, midőn annak olyan alakot kölcsönzünk, hogy az mintegy túllépi hangzatkitöltő szerepét és a "cantus firmus" vetélytársává szegődik. Az ellenpontozó szólamnak tehát ugyanabban a külső, tetszetős formában kell megjelennie, mint minden muzikális dallamnak: hangjai között melódikus összefüggést kell találnunk, harmónikus, esetleg ritmikus szerkezetében változatosságot kell átéreznünk, nem nélkülözhetjük benne azonkívül a dallam vonalának nagyívü hullámzását sem. A harmonizáló és az ellenpontozó munka lényegének különbségét körülbelül a kidolgozás módjában kereshetjük: a harmonizálásnál inkább függőleges irányban dolgozunk, midőn a cantus firmus alá vagy fölé rójjuk az akkordok egyes alkotórészeit, mig az ellenpontozásnál vízszintes irányban dolgozunk, mert arra is törekszünk, hogy az ellenpontozó szólamban, vagy valamennyi szólamban összefüggő dallam jelentkezzék.
Az ellenpont (latinul: Contrapunctus, németül: Kontrapunht, franciául: Contrepoint) a firenzei madrigálisták ars nova-jával egyidőben bukkan fel, midőn a 14. század folyamán, a megelőző századok stílusával szemben, az ismert cantus firmus-októl függetlenül kitalált dallamhoz ez utóbbit támogató alsó szólamot írtak, kettőjük közé esetleg töltő szólamokat ékeltek. Vissza