Uj Idők 1941. szeptember 14.

Előszó

Most figyelj jól. Én is figyelek. Lelkembe nézek és nagyon figyelek. Igazságot hirdetek, az igazat kell vallanom.
Én, fiam, a csodában reménykedtem. Mi a csoda?... Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalomnevelés, vagyon, műit, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van tnég részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol. így nyúltam én Judit után.
Mikor az első zavar, feszültség és ingerült várakozás ideje elmúlt, természetesen a szerelem mozdulatával nyúltunk egymás felé. Aztán elvettem feleségül és vártam a csodát.
Ügy képzeltem, a csoda nagyon egyszerű lesz. Azt hittem, a szerelem olvasztótégelyében felolvad közöttünk mindenféle ellentét. Ügy feküdtem le este, mint ahogy a vándor hosszú külföldi bolyongás és száműzetés után végre hazamegy. Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, rejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek. Ez az élmény a gyermekkor. A várakozás emléke. Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk, akkor is, amikor később egyszer a Gaurizankárt látjuk, vagy a Michigan-tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömek és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába. Ezt szeretjük, ezt keressük örökké. S a felnőtt ember számára talán már csak a szerelem hoz valamit vissza ebből a remegő ós reménykedő várakozás ból... a szerelem, tehát nemcsak a vágy, s ami éi aki a vággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás. a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert.
Szenvedélyesen, várakozóan, lelkesen, csodálkozva, reménykedve szerettük egymást.

Vissza