Előszó
Erzsébet királynő korában az angol közönség legszívesebben a nemzeti történet dramatizálását látta a színpadon. A mint más országok színpadának fejlődésében is tapasztalhatjuk, hogy a nemzeti föllendülés korszakában az izlés kiválóan a nemzet múltja felé fordul s annak dicsőséges vagy tanulságos képeit állítja buzdító példa gyanánt a jelen szeme elé; a mint Magyarországon is, a mostani század elején, a nemzeti élet fölpezsdülésében, a kezdetleges színpad kiváló szeretettel foglalkozott a nemzeti múlt fényes hagyományaival: akként történt Angliában a XVI. század végén, Erzsébet királynő dicsőséges uralkodása alatt, midőn a protestantismus által újjászületve, megerősödve, ismét szemközt állt, mint két századdal előbb, a román világgal: akkor Francziaországgal, most Spanyolországgal, s ezt a nagy Armada megsemmisítésével épen oly diadalmasan verte le, mint akkor Francziaországot az azincourti csatában. E hősi múlt dicső képeit akarta színpadján látni, belőlök akart lelkesedést merítni a jelen nagyságán munkáló angol nép. De míg más nemzetek irodalmában ez irány csak ephemer hatású és értéktelen termékeknek, sensationalis, kiállításos csataképeknek, vagy képtelen lovagdrámáknak, vagy a nemzeti dicsekvés hazapuffogató drámáinak adott életet: Anglia szerencséjére ott a korszak iránya és a közönség izlése egy oly szellemmel találkozott, mint Shakspere, s e találkozásból megszületett a történeti drámák halhatatlan cyklusa.
A hagyományos iskolai meghatározások értelmében e „históriák" alig nevezhetők drámáknak; inkább megilleti a „dramatizált történelem" neve. Shaksperenek egyaránt mély költői és történeti érzéke lélekkel látja el a krónikákban szárazon összehalmozott eseményeket, az országgyűlési tárgyalásokat, követségeket, összeesküvéseket, csatákat, békekötéseket, s a történő élet valóságában állítja szem elé. Nem követi némely újabb történeti iskolák irányát: nem teszi hőseit bizonyos koráramlatok képviselőivé; annál kevésbbé használja őket némely korabeli divatos eszmék és törekvések tolmácsolására, nem költi a cselelekvő főszemélyeket, milyen például Posa marquis, és a döntő események tekintetében nem enged meg magának semmi szabadságot. De behatol a történeti személyek lelkébe, megtalálja szenvedélyeiket, érzi szivök lüktetését, fölfedi indokaikat, s élő összefüggésbe hozza jellemöket és tetteiket.
Vissza