Előszó
Részlet a könyvből:
Tüskés Tibor:
Sétatereim
Sétatér nincs a fővárosban. Ott liget van: Városliget, Népliget. Falun sincs sétatér. Ott vásártér, piactér, főtér van. A sétatér jellegzetesen városi, kisvárosi, polgári „városrész". Ahol nyugdíjasok ülnek a padokon, és kampósbottal jeleket rajzolnak a porba. Kismamák tolják a salakozott utakon a gyerekkocsit. Vasárnap kimenős cselédlányok és bakák csókolóznak a pirosra festett, szívekkel, nyilakkal, monogramokkal televésett padokon. Diákkorom kisvárosában, az akkor mintegy harmincezer lelket számláló Nagykanizsán két sétatér is volt. A Kissétatér és a Nagysétatér.
A Kissétatér méretre, területre valóban kisebb volt. A Szombathely felé kanyarodó vasútvonal és a vasútállomásra vezető út határolta. Szemben, az út másik oldalán, valamivel mélyebb szinten a zsidó temető feküdt. Az út felől orgonasövény húzódott, egyetlen kavicsos útja volt, az utat vadgesztenyefák szegélyezték. Ha valaki utazni akart, de dolgát a városban korábban elintézte, a vonat indulásáig itt pihent meg. Kivette kosarából a hazulról hozott elemózsiát, és valamelyik padon megebédelt. Mi, nagyházi gyerekek, akiknek a szülei a két vasutas bérház valamelyikében laktak, ritkán jártunk ide. Legfeljebb bújócskázni. Jobban kedveltük a bérház pincéjét és a padlás labirintusát, a zsidó temető téglafala alatt kezdődő Prátert, ahol bokorból riasztott nyulat és kodácsoló fácánt lehetett kergetni, tavasszal ibolyát szedni.
A Kissétatérben volt valami borzongató. Egy újsághír tette azzá. Vala-mikor a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején történt. Budapest
felől eset kilenc óra után érkezett be az utolsó személyvonat. Az egyik este
egy férfi megleste az állomásról a városba baktató utolsó utast, egy idős
asszonyt, a Kissétatér bokrai közül előlépett, és egy fejszével leütötte.
Elvette az asszony csomagját és ridiküljét. Néhány pengőt talált benne.
Néhány nap múlva azt is megírta az újság, a Zalai Közlöny, hogy
a merénylő Karakainak, a zsidó temető kertészének nemrég fölfogadott
legénye volt. Karakaira, a bottal járó, sánta kertészre - pedig nem ő, hanem
a legénye volt a rabló - még évek múlva is gyanakvással, szorongással
néztem.
A gimnázium alsó éveiben, amíg ki nem bombáztak bennünket
a Nagyházból, minden nap kétszer, iskolába menet és iskolából jövet, a Kis-
sétatér mellett haladtam el. Később csak akkor, ha a városban látogatóban
Vissza