Seregély kisasszony emlékiratai

Előszó

Részlet a könyvből:
Megpróbálom leírni az életem történetét, hogy azok a madárleánykák, a kik esetleg olvasgatni szokta, okuljanak az én viszontagságaimon. Igazat, tiszta igazat írok,a hogy egy szegény, de becsületes Seregélyhez illik. Azért azon a vallomáson kezdem, hogy én tulajdonképen talált gyermek vagyok. Apámat, anyámat soha nem ismertem: az igazi seregélyotthon édességérő fogalmam se volt még, mikor - bizonyára valami nagy családi szerencsétlenség folytán - egyszer csak a kopasz földön találtam magamat. Természetesen erre sem emlékszem. De igen sokszor hallottam, a mikor úrnőm - helyesebben testvérem - másoknak elmesélte, hogy mint afféle csupasz éktelenséget leltek meg egy odvas fa tövében, a mint keservesen sípogva, tehetetlenül emelgettem nagy buksi fejemet, tollatlan szárnyacskáimat, hogy valaki észrevegyen és segítsen a nyomorúságomon. Észre is vett egy kedves, jó leányka nyomban megszeretett és testvéreül fogadott. Igenis kérem, testvérként, nem pedig holmi alárendelt minőségben kerültem a házhoz. Amíg magammal tehetetlen voltam, addig Margitka kis meleg fészekben tartott, ápolt, etetett nagy szeretettel, türelemmel. Pedig - őszintén szólva, nem sok gyönyörűsége lehetett bennem - gyermekkorom első szakában magamviselete semmit sem különbözött a hasonló korú madárfiókák magaviseletétől. Falánk voltam a telhetetlenségig. Összes tudományom abból állt, hogy minden teremtett lélektől, aki csak közelembe jött, tátongó torokkal és éktelen lármával enni kértem. Hát adtak is, amennyi kellett, meg is volt a láttatja. Meglepő gyorsan fejlődtem, tollasodtam. Később aztán, mikor már a magam ember - akarom mondani madárságából járni, röpködni kezdtem, Margitka hozzáfogott szellemi kiképezésemhez, a mint egy jóravaló idősebb testvérhez illik. Vissza