Serdülő- és gyermekpszichoterápia 2008/3.

Előszó

Kezdő klinikusként nagy erőfeszítéseket tettem azért, hogy értsem a pácienseimet. Szabad időm jelentős részét a szakirodalom olvasásával töltöttem. Próbáltam megérteni az ott leírtakat, kombináltam, elméleteket gyártottam magamban az olvasottak alapján arról, hogy mi is zajlik a terápiás órákon. Egy idő után életidegennek kezdtem érezni magamat, mint pszichológus néni. Ez rossz volt nekem. Panaszkodtam erről egy tapasztaltabb kollégámnak, aki annyit mondott, hogy „a korai tudás káros". Megjegyzése akkor váratlanul ért, nem tudtam a magam és pácienseim hasznára fordítani, ahhoz meg túlságosan szorongtam a saját hatékonyságomat illetően, hogy ott, akkor, abban a helyzetben tovább kérdezzem őt arról, hogy ezt miként is érti. Minden esetre ezt a válaszát a mai napig őrzöm.
Néhány kudarcosnak megélt hónap után elkezdtem szupervízióba járni. Egyénibe, csoportosba aztán megint egyénibe. Közben azt vettem észre magamon, hogy hanyagolom a szakirodalmat, sőt egy idő után kifejezetten ellenérzés támadt bennem, ha egy szakcikket, vagy szakkönyvet vettem a kezembe. Valahogy azt éreztem nem tud most segíteni rajtam.
A szupervíziós évek alatt lassan megtanultam, hogy kövessem, figyeljem a saját érzéseimet a páciens érzései mellett, hogy adjak ennek teret és ez legyen a kiindulásom azt illetően , hogy mi is zajlik a terápiás térben. Ezzel párhuzamosan vagy ezt követően - nem is tudom - egyre többször észrevettem , hogy az órákon spontán felmerült bennem egy-egy szakirodalmi olvasmány- töredék. Eszembe jut, az amikor az egyik terápiás órán felötlött bennem az eseményeket látva és megtapasztalva az, hogy „na, talán ez az amiről Anna Freud ír, hogy a gyerek a konfliktusait externalizálja, így néz ki a terápiás folyamatban"! Ma, ha az externalizációt meghallom, akkor nekem, mint képzet megjelenik ez a bizonyos élmény, amit átéltem és hozzásegített ahhoz, hogy megértsem. A következő történt: Egy négy éves, dadogó kisfiú egy számára kellemetlen óvodai történést mondott el, miközben firkált. Egy lendületes vonal kanyarításakor kitört a ceruza hegye. Ekkor rám nézett. A pillanat töredéke alatt átfutott a fejemen a gondolat, hogy talán megijedt, hogy most mi lesz, és szinte ezzel egyidőben jó erősen fejbevágott a ceruzájával, közben rám mordult: „Te hülye"! Szóval nekem ez jelenti az externalizációt.
Újabban megint van kedvem a szakirodalom olvasásához. Már nem mankót látok benne, mint annak idején, hanem egy kalandot, ami eddig ismeretlen területekre vihet. Megtanultam, hogy ami egy-egy terápiás órán történik, arra elsősorban maga a terapeuta adhat magyarázatot, ha éppen tud, ha meg nem tud, akkor vár: gondolkozik, segítséget kér.
A terápiás munka egyik legfőbb hatótényezője a páciens tartalmazása a terapeuta részéről, aminek az az egyik jele, hogy érti a páciensét. Ebben a számunkban olvasható tanulmányok esetismertetések, olyanok, amelyekben jól nyomon követhető a szerzők részéről a megértés ,a tartalmazás igénye. Vissza