Előszó
Részlet a könyvből:
A kosárkötőék boldogsága.
A Duna felől langyos, bársonyos simítású szellők jókedvű csapata nyargalászott a hatalmas kőházakkal szegélyezett, keskeny utcák felé s a...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
A kosárkötőék boldogsága.
A Duna felől langyos, bársonyos simítású szellők jókedvű csapata nyargalászott a hatalmas kőházakkal szegélyezett, keskeny utcák felé s a hosszú, dermesztő tél után az itt is, ott is feltáruló ablakokon boldogan dúdolták be a mámorba ejtő hírt:
- Itt a tavasz!
Nagy János, a naputcai kosárkötő csendesen bandukolt hazafelé az estében. Arcán nem látszott semmi öröm, őt nem vidította fel lat tavasz érkezte, sőt még szomorúbb volt, mint máskor. Mert a télen át ásítva hallgató kapumélyedések most hangosak voltak a gyermekzsivajtól, az aszfaltjárdák csengő gyermekkacagást vertek vissza s ez a hang, mely mindenki szivében örömvirágot fakaszt, neki fájó szomorúságot okozott...
Nagy Jánosnak nem volt gyermeke. Ezért nem tudott örülni a gyermekeket nevetésre csiklandozó tavaszi estének s szinte megenyhült fájdalma, amikor befordult a néptelen, sötét Nap-utcába, melynek egyik kopott, földszintes épületében, valahol hátul, az udvar mély zugában volt a műhelye, meg a lakása.
Már csak pár lépésnyire volt ettől a háztól, amikor hirtelen furcsa hang ütötte meg fülét az egyik közeli kapualjból.
- Valami kintrekedt macska rimánkodhatik befelé, - gondolta s odalépett a kapuhoz, hogy segítsen a bekérezkedő állatnak.
Vissza