Senki sem fog nevetni

Előszó

Napjaink cseh irodalmának legfeltűnőbb sajátsága a szinte viharosan kibontakozó műfajgazdagság, és ezen belül a művészi megnyilatkozások oly nagyfokú koncepció- és stílusbeli különbözősége, amilyenre a két háború közötti időszak óta nem volt példa. Az irodalmi törekvések élénk áramlását kétségtelenül az ötvenes években eluralkodott kultúrpolitikai tévedések és következményeik fokozatos és még mindig folyamatban levő kiküszöbölése tette lehetővé. Az irodalom társadalmi jelentőségének vulgarizáló leegyszerűsítése, küldetésének csupán az agitációra és illusztrációra való leszűkítése, a tematika és az alkotói módszerek kanonizálása az elmúlt időszakban a művészi megnyilatkozások nivellálódására, az alkotó egyéniség érvényesülési terének végletes korlátozására, tehát az irodalom megmerevedésére vezetett. A nem tipikusnak tartott egyéni sorsok, az érzelmi élet, az ember és ember közötti kapcsolatok etikai aspektusai kiszorultak az irodalom problémaköréből, a filozófiai vagy pszichológiai vizsgálódás megszabott határok közé ékelődött és a priori tételek által determinálódott, következésképp az irodalom egyik - éppen társadalmi szempontból leglényegesebb és legeredendőbb - rendeltetése: a valóságnak a művészet speciális eszközeivel megközelíthető, bonyolult összefüggésekben való feltárása, azaz az irodalom ismeretanyaggá való transzformálódása a minimumra zsugorodott. Ez a jelenség különösen az egyén és társadalom kölcsönös kapcsolatai területén nyilvánult meg kirívó mértékben, mert ama voluntarisztikus tétel alapján, hogy a szocialista társadalom a maga részéről törvényszerűen és kezdettől fogva biztosítja a harmóniát önmaga és jóhiszemű építői között, e harmónia mindenfajta megbomlása csak az egyes ember, és sohasem a társadalom rovására volt írható. Vissza