Seneca drámái III.

Előszó

"Seneca nem elég nehéz, Plautus nem elég könnyű nekik." - így dicséri Polonius a színészeket, akikkel Rosencranz és Guildenstern találkozott a dán udvar felé jövet. A társulat még aznap megérkezett Helsingörbe. Seneca egy műfaj, hang és esztétikai minőség szimbóluma a reneszánsz Európában. Színháza otthon volt a 16. századi Angliában, de nagyon hosszú utat kellett megtennie, amíg Pannoniába is elérkezett. Kötetünk Seneca tragédiáinak első teljes magyar fordítását tartalmazza, pontosabban azt a tíz tragédiát, amely Seneca neve alatt ránk hagyományozódott, és melyek a fennmaradt római tragédiairodalom teljes gyűjteményét jelentik. Hogy a kijelentés értékét megértsük, tudnunk kell, hogy az első teljes francia fordítás 1534-ben, az olasz 1560-ban, az angol 1566-ban, a német 1620-ban, a spanyol pedig 1633-ban látott napvilágot. Franciára, olaszra még a 17. században két másik teljes fordítás is keletkezett, nem is beszélve az egyes darabok számtalan változatáról. A magyar közönség azonban csak 1977-ben vehetett először kezébe egy válogatást, amely a korpuszt alkotó tíz drámából ötöt tartalmazott. Feltűnő a késői dátum akkor is, ha nem a nyugat-európai párhuzamokkal, hanem a többi római szerző magyar fordításirodalmával hasonlítjuk össze. A római ezüstkori irodalom Senecához hasonló rangú szerzője Lucanus. Bár ma szinte teljesen hozzáférhetetlen - az ő eposzának fordításához a 18. században már Bessenyei hozzákezdett, és a 19. században több teljes fordítással és számtalan publikált részlettel dicsekedhetett. De elkészült olyan sokkal kevésbé jelentős szerzők fordítása is, mint például Valerius Flaccus, nem is akármilyen fordítótól, hanem a korszak fordítási szaktekintélyének számító Fábián Gábortól. Miért marad ki akkor éppen Seneca? Vissza