Segédmúzsák fekete lakkcipőben (dedikált példány)

Fülszöveg

Turczi István - önmagáról:
"1957-ben születtem Tatán, ott is jártam középiskolába. Átpimaszkodtam a hetvenes éveket, felelőtlen voltam és kíméletlen, kajla és önfeledt, imádtam anyámat, a száguldást és a nagymellű lányokat, házibulikra és rockkoncertekre jártam.
Érettségi után éjszakai portás vltam, talajmintavételező, sofőr. Házi alamancachomban a következő öt esztendő, megismételt egyetemi felvételi után, budapesti bölcsészkarhoz kötődik, angol-magyar-finn-ugor szakon. Egyetemi éveim a relatív komolyodás évei: rögeszmék jönnek-mennek, arcok változnak, már van mire emlékezni, megtanul egy és mást, lassan körvonalazódnak új vonzalmaim, utolér a Nagy Szerelem is, közben öröm és félelmek közt hányódva egyre zsugorodik a világ, és az élmények sűrűsödő vákuumában immár a vers a legerősebb detonáció...
Itt véget ér a rögtönzött önéletírás, hiszen éppen huszonöt éves vagyok azon a héten, amikor a kiadó elfogadja kéziratomat, huszonhat, amikor postázzák a szerződést, és legalább huszonhét, mikorra ez a könyv, első könyvem megjelenik."
Turczi István írja kötetéről:
"Gyűlölöm a hazugságot, mint a zoknimosást. Tizenhat éves voltam, mikor ez az összefüggés először tudatosult bennem, azóta írok verset. Kihívás?
Nem tudom, ki hogy van ezzel, én dadogó verssorokkal, kusza képekkel és megváltó metaforákkal fekszem-kelek, azzal a telhetetlen tudattal, hogy mit nekem Gergely-naptár, mikor enyém a vers időszámítása, a legegyszerűbb szavak is az én teremtményeim, együtt sírunk, nevetünk... Nem akarom fokozni: így érzem, mióta az első sort papírra vetettem.
Azóta egyre hallom, hogy a felnövekvő nemzedék arctalanj, nincs karaktere, nincs hiteles, önálló léte, revolúciótlan és kiszolgáltatott, akár az utánfutó, mely behatárolt pályán halad, s ha mégis elszabadul, csak a tehetetlenségi erő hajtja előre. Ebből nem kérek, köszönöm! Kihívás? Az!
1. Nem érzem becsapottnak, kirekesztettnek magam, és semmi kedvem saját kardomba dőlni.
2. A többes szám első személy esélyének tudata számomra létfontosságú.
3. A konszolidáció időszaka, legalábbis így nevezik a kort, mely felnövesztett és gondolkodni tanít, engem ellentmondásaival együtt is cselekvésre ösztönöz.
4. ... az iránytűt itt hordom a nyelvem alatt.
A kötet versei kevés kivétellel 1976 és 1982 között születtek, ezek voltak eddigi életem legszebb évei: ezennel átnyújtom őket az olvasónak." Vissza