Sebestyén Márta - Magyar népköltészet

Előszó

Az énekelt költészetet népszerűsítő Hangzó Helikon-sorozat újabb darabja magyar népdalokat idéz fel, Sebestyén Márta tolmácsolásában. Túlságosan is „szakosodott" világunkban talán magyarázatra szorul, hogy mit keresnek a kollektíven személytelen népdalok a nagyon is személyes műköltészet remekei között. Talán azt válaszolhatnánk: az egykori összetartozás jogán. A költészet valaha nem csupán a szemnek szóló üzenet volt, mint manapság, hanem évszázadokon át énekszövegként létezett, apáról fiúra származó dallamok röpítették lélektől lélekig. A 21. századot is megért népdal pedig nem más, mint az „énekelt vers" ősi műfajának túlélője. Gyűjtőútjaink során tapasztalhattuk, hogy még a használati módja is fennmaradt: dallamok és szövegek cserélhetőek, csak a szótagszám szab határt, a dallamok nem kifejezik, nem értelmezik a szövegeket, csak hordozzák. Az a szöveg aztán beszél önmagáért. Mert ez a legfontosabb, az üzenet. A hagyományban felnőtt emberek csak a templomban „énekelnek", a világi életben „elmondják, eldúdolják" közlendőjüket. Valamilyen „hangon", ami persze megemeli a mondandó jelentőségét. Az éneklő ember nem csupán artikulálja érzelmeit, hanem kapcsolatot is teremt, „társalkodik" ezen a nyelven. Az éneklő ember anélkül panaszkodhat, hogy kiadná, megalázná magát, mégis, az egész közösség osztozhat örömében, fájdalmában. A jól be járatott, mindenki által ismert motívumkészlet kreatív variálása minden megszólalást egyedi alkotássá képes avatni. A tehetség és az ihletett pillanat találkozása olyan remekműveket szül, melyek önkifejezés dolgában a nagy autonóm alkotásokkal kerülhetnek egy sorba.
Nem is álltak mindig kötélnek „adatközlőink", amikor a gyűjtések alkalmával éneklésre buzdítottuk őket. „Most nem lehet" - mondta egy bukovinai székely asszony, mikor a Nagyhegyi tolvaj balladáját akartam felvenni tőle. Miért? „Mert ha én belekezdek, akkor az szól is valamiről!" - válaszolta. Az nem baj, mondtam. „De most nem akarok sírni!" - hárított el. Csorba János, híres széki énekes mesélte példaképéről, Szabó Varga Györgyről: „Gyuri báty tette fel a két árvát a szekérre, s úgy ment szántani. Elkezdte a nótáját otthon, s amíg kiment fújta, ott meg aztán szántott, vetett, de olyan gyönyörűen énekelt, hogy megállt a határ népe, de talán a pacsirták is megállottak, és hallgatták Gyuri bácsit. Ő ezekbe a szép énekekbe mind a sorsát, a keserűségit fújta el. Az ember, ha kidúdolja, vagy kisírja magát [ ] hát megkönnyűl." Első fonográfos gyűjtőnk, Vikár Béla írta 1907-ben: évekkel ezelőtt Puszta-Földvárt, egy Békés megyei falucskában jártam, dalokat és dallamokat gyűjtve. Többi közt a látszat kedvéért nagy örömmel fogadtam el újság gyanánt a tudott kedves dalt: »Amerre én járok, még a fák is sírnak«. Egy öreges forma asszony dalolta el. Könnybe lábadt szemeit látva megkérdeztem, miért sír. »Azért sírok, mondta, mert ezzel s nótával hajlítottam vissza hozzám egykor az uram szívét«. Vissza