Előszó
Ez a könyv azt a hiányt szeretné - legalább részben - pótolni, amely a XIX. századi zeneszerzők alkotó módszereinek kutatásában még ma is fennáll. Az eddig megjelent magyar nyelvű zeneelméleti könyvek, tanulmányok sok részjelenséget tárnak ugyan fel, de a romantikus zene kifejező eszközeiről még nem készült olyan összefoglaló ismertetés, mint pl. a bécsi klasszikus harmóniarendről és formavilágról, vagy a schönbergi dodekafóniáról, vagy Bartók stílusáról. A „modern" zenei nyelv megértéséhez, megszokásához talán az is segítséget nyújt, ha zeneelméleti ismereteink kiegészülnek azokkal a láncszemekkel, amelyek a klasszikus zene és a XX. századi zene eddig feltárt elemeit a tudatunkban összekapcsolják. Ha a klasszikus hangzásvilág tanulmányozása után minden átmenet nélkül a „tengelyrendszer", „dodekafónia", „szerializmus" hangzásvilágába csöppenünk - anélkül, hogy az utóbbiakhoz vezető utat megismernénk, a XX. századi zene nyelvezete nem válhat igazán a sajátunkká. A hiányzó láncszemek pótlása nem könnyű, mert a múlt század zenéje rendkívül sokrétű és szerteágazó. Olyan mesterek munkásságának a tanulmányozása látszik célszerűnek, akiknek stílusa a leghatározottabban képviseli a klasszikus harmónia- és formavilág továbbfejlődésének, a késői romantika és a XX. századi zene felé irányuló kitágulásának folyamatát.
A mélyebb megismerésre törekvés nem jelenti új elméleti rendszer kidolgozását. Nehezen megvalósítható és idejétmúlt vállalkozásnak látszik valamilyen romantikus összhangzattan vagy formatan összeállítása, egyrészt a fentebb említett sokrétűség miatt, másrészt pedig azért, mert egy-egy kiemelkedő mester zenei stílusának elemei sokkal mélyebben függnek össze egymással, mint a különböző zeneszerzők műveiből kiragadott részjelenségek. A komplex zeneelméleti vizsgálódás, egy-egy zeneszerző elméleti vonatkozású portréjának megrajzolása az utóbbi évek általános törekvésévé vált. Ennek köszönhető sok értékes tanulmány, monográfia megjelenése. (Egy részük a Forrásmunkák között szerepel.)
A komplex elméleti vizsgálódáson belül arra törekedtem, hogy a zenei eszközök alkalmazásának érzelmi hátterét, lelki indítékait is megvilágítsam. Schubert művészete nemcsak a klasszikus nyelv továbbfejlesztésének, hanem a zene és a költészet kapcsolatának bemutatására is a legalkalmasabbnak látszik. Ezért esett rá a választás.
Franz Schubert (1797-1828) mindössze egy évvel élte túl Beethovent. Részben kortársak voltak tehát, mindketten két nagy zenetörténeti korszak, a bécsi klasszicizmus és a XIX. századi romantika találkozásának időpontjában éltek és működtek. Míg azonban a beethoveni életmű zöme az 1795-1825 közötti harminc évben keletkezett, addig Schubert rövid életéből csupán tizennégy esztendő, az 1814-1828 között eltelt időszak jutott a jelentős alkotások megírására.
Vissza