A pirosruhás nő

Előszó

A júniusi meleg napsütésben mintha ujjongó ünnepet ült volna a Kálvária-hegy oldala. A nagy fény mámorosan szórta szét a fák, bokrok színeit, a fák árnyéka alig láthatóan, mintegy örömtől átmelegítve rajzolódott a fűre, amely szinte ringatózott a szöcskék, pillangók, mindenféle bogarak nyüzsgésétől. Az egész természet ragyogott a boldogságtól. Az egyetemes életörömnek ezt a képét teljessé tette a fa-nagyságúra nőtt, groteszken girbe-gurba, humoros öreg galagonyabokor, amely úgy állott a füves hegyoldalon, mint valami mulatós vén ember, aki komikusan duhaj mozdulatokkal illegeti magát a napsugarak vidám muzsikájára.
Nem messze ettől a galagonyától alacsony tábori széken ült Vaymár Sándor, előtte állványon a festővászon. Izgatott gyorsasággal, munkájába egész testével és lelkével elmerülve dolgozott. Szinte átolvadt a természetbe, amelyet vásznán meg akart rögzíteni, együtt ujjongott a füvekkel, bokrokkal, egész lelkét eltöltötte a világnak minden egyébről, múltról, jövőről megfeledkező öröme, a jelennek, a pillanatnak az érzése, egész lényének ebben való koncentrálódása, ami a teljes boldogság egyetlen kurta lehetősége az életben. A munkája sem volt munka, inkább valami lényének pillanatnyi állapotából kisarjadó természetes gesztus, életfunkció, olyan, mint a fagallyak bólogatása a könnyű szélben, mint a rigú éneklése, mint a szöcskék játszadozó szökellése. Úgy érezte, hogy ő nem a természettől külön álló valami, hanem maga is természet, egy darabkája ennek a nagy egésznek és a kép is, amelyet fest, nem ábrázolata, hanem része a tájnak, akárcsak a galagonyabokor árnyéka ott a füvön. Vissza