Scholz

Fülszöveg

"Az ötvenes években sokszor megfestett, anekdotikus pesti és párizsi életképek és a parallel, inkább kommersz céllal készült idealizáló, statikus figurációk a Willendorfi Vénusz-seggű aktokkal (Picasso-reminiszcenciák?), melyek festői megoldás szempontjából amúgy sem álltak távol egymástól, a 60-as évek közepén egybeilleszkedtek. A képek hangja megkomolyodott: az eszpresszóasztalt körülkönyöklők frivol csoportjából bensőséges utolsó vacsora, emmauszi találkozás lett, a bárpultnál beszélgetők heroikus testű görög filozófusokká emelkedtek. Scholz az általánosan érvényes pozitív emberit kereste, amit a mitologikus utalásban, hellén derűben, a vallás nélküli szakrálisban látszott megtalálni. a kompozíciókon sok az alak, mindegyik egyformán fontos. Kitöltik a képsíkot: Scholz hol fotótablószerűen rendeli őket egymás mellé, hol kis csoportokban fordítja jobbra-balra őket (Együtt-külön, 1977), hol a kép felületét feldaraboló kazettákban (Társadalom, rézkarc, 1977), hol pedig a képet horizontálisan elválasztó vonal alatt és fölött helyezi el őket (Létezés két szinten, 1972); Scholz csak ezeken a kompozíciókon enged meg magának perspektivikus utalást, elő- és hátteret. a michelangelói freskófestészet felé kínálkozó asszociációk mellett Goya óriása is eszembe jut: a folyatás, a vastag, csomós festés, a cuppantások és törések prehisztorikusbiologikus kolosszusokat formálnak a figurákból.
A 70-es évek képei által érintett görög és keresztény mitológia átmeneti megoldásnak bizonyult. Segítségével azonban Scholz Erik sajátos, egyéni mitologikus projekcióhoz, érkezett, amelyet egyik képcímével - a Fa népe - jellemeznék. a mintegy 1990-ig tartó periódus a természet és egy elképzelt/átélt prehisztorikus ember szelíd egységét, az életöröm panteisztikus világérzését fogalmazza meg. a képek erősen absztraháltak, kompozicionális rendjük többnyire fonadékosan vízszintes-függőleges, a formák az egész felületet kitöltik. Témájuk vagy egyetlen nagy fa, mint élettér,v agy erdő, vagy az ebben a közegben éldegélő emberi alakok, akik szavak nélkül is kommunikáló, békés, tünde közösséget alkotnak; népséget, amelyt a kép nézőjének jóindulatú megbámulásához felsorakozva önmagát is engedi.
Ez az ideális-időtlen élőállapot nem egyhangú: változatos színharmóniákkal, karakterben igen különböző, zenei képritmusokkal (Színes tömeg, 1984 - Együtt, 1983), az alakok friss egymás mellé-fölé sorolásával kifejezett erdőcsöndes, csengő-bongó vagy éppen a rituálék ünnepélyességébe merevedett életképekben nyilvánul meg.
A magyar művészet utóbbi húsz évében nem társtalan magánmitológia-ciklus Scholz Erik életében és munkásságában több szál összefonódásából jött létre. Közülük eddig még nem említettem azt, hogy Scholz gyerekkorától kezdve az erdőkben érzi magát igazán otthon, s ezt az idők folyamán következetesen igyekezett kifejezni művészetében. Az 50-es években - emlékszem - a budai erdőket járta, korhadt tuskókat, gyökereket festett át élénk színekkel, "bálványokat" csinált a fáknak. 1958 táján, a cserepes növényekkel zsúfolt műteremben, néhány hazahozott "bálvány" és moha összeépítésével environmentet létesített. Gyakran tartózkodott Zsennyén, ahol az erdőkben még olyan ínyencség található fel, mint az 1000 éves kocsonyás tölgy. A 80-as években pedig le is telepedett itt, hogy az erdőben, a konyhakertben és a műteremben egyaránt tevékenyen, egységet teremtsen az életben. A Nagy Fa és a Fa Népe azt az élőhelyet és társadalmat modellezi, amelyben ezt az egységet el lehet helyezni.
Az utóbbi években Scholz nem modellálja és szemléli az ideális életet, hanem az általában egyalakos táblákon, többféleképpen értelmezhető emblematikus figurák képében maga ágál, önmaga állapotait vetíti ki. Az újabb képek formameghatározó anyagát, egy gyökérszerű rizomorpha (fákon élősködő gomba) szövevényeit az erdőből hozza és sok igazítás nélkül, működni hagyva a szövedék természetes struktúráját, ráragasztja a kép felületére."
Vissza