Ki hitte volna?

Előszó

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves olvasóim! Mielőtt belelapoznának kezükben tartott könyvembe, szeretném megkérdezni Önöktől a következőket: hitték-e valaha is, hogy akaratuk ellenére elvtársnőket és elvtársakat faragjanak becses személyükből, hogy saját meggyőződésükkel ellentétben, beleegyezésük elkerülésével nyakukba varrhatják ezt a sohasem óhajtott megszólítási formát? Ugye nem? Ki hitte volna?!
A nem kívánt rendszer elvtársai, például, meg se kérdezték annak idején a gyámoltalan, ágrólszakadt kárpátaljai magyartól: idefigyelj, te szerencsétlen ember, akarsz-e elvtársunk lenni? S ha nem voltál egy elven a kérdezővel, akkor is elvtársadnak nevezett ki. Szóval kérdezés nélkül tukmálták ránk eme "megtisztelő" megszólítást. Aztán a proletár szabók által testünkre mesterkélt magyaros szabású elvtárs szót egy emberöltőn át viseltük kényszeredetten. Ez volt a mi "kényszer-pufajkánk". Szerencsére fércmunka volt.
Elvtárs. Jobban megvizsgálva eme szószülemény eredetét, kiderül, hogy nem is "keletről" adományozták nekünk, hanem a magyar kommunista "nyelvzsenik" sikertelen műfordításaként szerencsétlenkedték össze egykoron abból a nyelvből, amelyben az elvtárs szónak a szinonimája sok fogalmat, - bajtárssal, barátot, pajtást, kartársat, kollégát stb., - csak éppen nem elvtársat jelent. Tréfás élccel ma már azt is mondhatjuk, hogy talán azért hullhatott porcikáira egy egykori "megbonthatatlan" jelzővel dédelgetett birodalom, mert lakói sohasem voltak az "elv" fogalomból összekovácsolt elvtársak. A pajtások, barátok pedig egyszer csak gyorsan, váratlanul cserbenhagyták egymást. Azt a letűnt birodalmat pedig, ahonnan ez a helytelenül magyarra fordított szó származott, nem szeretném reklámozni, nehogy még egy óvatlan pillanatban visszalopakodjon közénk. Isten őrizz ettől!
S ebben úgy gondolom, egy elven vagyunk, tisztelt Hölgyeim és Uraim? Még akkor is, ha manapság már nem vagyunk elvtársak!
Egyetértünk? Vissza